Mélyi József

Egyszer egy nemzetközi pszichológuscsapatot kellene megbízni annak felmérésével, vajon a magyarok álmodozóbbak-e a többi népeknél. A feltevésem az, hogy sokkal. A történelmi traumák, sorscsapások, rabigák súlya alatt ugyanis csak a képzeletben nyílhatott tág tér, így a magyar az évszázadok során ábrándos nemzetté vált.

1980 nyarán történt, valamikor Wimbledon után. Tizenhárom éves voltam, megint a győztes Borgnak drukkoltam a döntőben, de éreztem, hogy McEnroe játéka és dühe mégis izgalmasabb lehet, így aztán rövid gyakorlás után meg is tanultam úgy járni, ahogy csak ő tudott. McEnroe mindig kicsit rogyasztott, de ruganyos és öntudatot sugárzó léptekkel indult adogatni vagy törülközni; jellegzetes járása valahol félúton volt Travolta és Konrád György között. 1980-ban persze se Konrádot, se Travoltát nem láttam még lépni, abban az időben mindkettőjüktől óvták a magyar fiatalokat, bár Travolta fényképe legalább benne volt a Világ Ifjúságában. Természetesen a teniszben is megpróbáltam utánozni McEnroe-t, szervánál furcsán hintáztattam magam, és gyakran szaladtam be merészen a hálóhoz, szinte lebénítva ellenfeleimet, akik hirtelenjében nem tudták eldönteni, melyik oldalamon használják ki a tátongó űrt. De nem teniszeztem rosszul, főleg apró termetemhez képest, sőt, egyesek kifejezetten ügyesnek mondtak annak fényében, hogy először csak két évvel azelőtt fogtam ütőt a kezembe. Az is mellettem szólt, hogy a lakótelepen akkor még nem volt teniszpálya, csak dühöngő meg betonpingpong, így csupán a nyári szünetben tudtam játszani, bár akkor különös módon valóban idilli körülmények között: apám, nyugdíjba vonulása után nyaranta a tihanyi pártüdülőben kapott munkát, engem meg vitt magával, mert mihez kezdenék egymagamban Kelenföldön, ha anyám reggeltől estig dolgozik.

Wimbledonban ismét győzött, ezzel Roger Federer lett a tenisz statisztikai királya: "trónra ült", "megkoronázták" és így tovább. Sokféle királyság létezik, ez nyilván csak az egyik, talán mind közül a legegzaktabb. Szubjektíve persze van, amit ennél is nagyobb királyságnak gondolhatunk; lehet, hogy Don Budge érte el a csúcsot 1938-ban, amikor a Roland Garros döntőjének megnyerése után maga Pablo Casals hívta meg őt egy házi koncertre. A cselló legnagyobb királya a vacsorát követően két órán át muzsikált - kizárólag a bajnoknak. Ez is csak egy történet, a statisztika viszont nem hazudik - mondhatnánk -, de tudjuk, hogy az igazi király leginkább a továbbhagyományozott történetek révén juthat az örökléthez. Ezek egy része olyan, ami csak vele eshetett meg, adott időben, adott helyen. Ennél azonban még többet jelent, ha olyan történetek is születnek, amelyek bárki mással is megeshettek, a továbbmesélők mégis a királyt teszik meg főszereplőnek. Bár a mondák tipológiájában tovább nem merészkednék, annyi azért valószínű, hogy a valódi királyok esetében a két történettípus együtt létezik. Az alábbiakban az egyetlen valódi teniszkirályról és történeteiről lesz szó.

Talán meg kellene vizsgálni a teniszezők tenyerét, hátha a sorsvonalakból kiderülne, hová tűntek az utóbbi időben a változatos élettörténetű játékosok, a színes karakterek. De lehet, hogy csak az időbeosztásukat kellene összevetni, mondjuk megnézni, mennyit töltöttek tenisszel a hetvenes évek elejének playboyai, Vilas vagy Gerulaitis, és mennyit gyötri magát ma Nadal, Djokovic vagy Federer, akinek életrajzában így karrierje végéig a legérdekesebb elem az marad, hogy gyerekkorában futballozott. Talán tényleg az egyre kiterjedtebb médiafigyelemmel és a nagyobb tétekkel párhuzamosan váltak egyre laposabbá a történetek; a hetvenes éveket még eleven figurák - Chris Evert vagy Jimmy Connors - uralták, a következő évtizedben pedig még ott voltak a csehszlovák jégcsapok, Martina Navratilova és Ivan Lendl, akik még amerikaiként is több titkot rejtettek, mint ma az összes - nagyon csinos vagy nagyon nem csinos - orosz lány. A kilencvenes évekre viszont már szinte csupán bulvársztorik maradtak: Brooke Shields és Agassi viszonya, vagy Boris Becker aktuális nőügyei. Jennifer Capriati feltámadása vagy az őrült késelő Szeles Mónika elleni akciója pedig inkább csak kivételként erősítette a szabályt. Míg az egykori tévéközvetítésekben Borg vagy McEnroe esetében egy fél meccs is eltelhetett a személyiségek elemzésével, addig ma már inkább arról esik szó, vajon melyik agyongyötört teniszező háta vagy térde gyógyul meg a következő versenyig.

A cím ilyen formában teljesen értelmetlen, mivel anagrammaként csupán rejti a valódit. Az eredeti cím - Gordon, Banks of England - ugyanis a mai viszonyok között mindenkit félrevezetett volna: egyesek a direkt politizálás miatt rökönyödtek volna vissza, másokat a válság unalmas felemlegetése riasztott volna el. Pedig szó sincs direkt politizálásról. Legfeljebb indirektről. Már amennyiben azt a tényt politizálásnak tekinthetjük, hogy a jelenlegi miniszterelnök egyetemi évfolyamtársam volt, és az egyik közgázos teremtornán lőttem neki egy irgalmatlanul nagy gólt. Majdnem a félpályáról lőttem, szabadrúgásból, szinte laposan a jobb alsóba, mozdulni sem tudott. Legalábbis én így emlékszem, és mostanában mindenkinek így is mesélem. Majd legföljebb a szóvivője útján cáfolja. Az alábbi szöveg viszont direkte nem a gólokról szól, hanem éppen azok megakadályozásáról;

Klas Östergren regénye, a Dzsentlmenek cselekménye tulajdonképpen két nagy bokszmeccs közé van kifeszítve, mind a kettő visszavágó, mindkettőt az első mérkőzés vesztese nyerte: az elsőt Floyd Patterson 1961-ben Ingemar Johansson ellen, a másikat Muhammad Ali Leon Spinksszel szemben, 1978-ban. A cselekmény valamikor az utóbbi idején kezdődik, onnan pörög visszafelé a fura nevű svéd hősök ide-oda kuszálódó sorsa, akik közül az egyik bokszoló és zongorista, a másik meg költő. Minden benne van a történetben, amit érdemes tudni a korszak svédjeiről, a hatvanas évek diákmozgalmaitól a nagyvállalatok sötét üzelmeiig, csak fájó módon éppen az hiányzik, amit én tudtam 1978-ban Svédországról.

"Henry nem akarta beismerni, hogy rossz formában van, nem akarta elszomorítani az öreget. Ismét egy meccsről volt szó." (Klas Östergren: Dzsentlmenek) Nagyjából tízéves lehettem, amikor Sz. grófnő kijelentette apámnak, hogy én egy "igazi dzsentlmen" vagyok. Rá is szolgáltam a kitüntető jelzőre, mert ahányszor csak találkoztunk, mindig előre köszöntem, és ha egyszerre értünk oda, kinyitottam előtte a házunk kapuját. Szerintem akkoriban lerítt rólam, hogy mindenkinek előre köszönök és kinyitom a kaput, még úgy is, ha épp ki van törve a nagy üvegtábla, és én egyébként csak átugranék a helyén. A grófnőtől azért különösen jólesett a jelző, pláne, mert még a kovbojfilmek szinkronjánál is angolosabban mondta: dzsentlmen.

B. A.-nak Majdnem minden mitológiának megvannak a kisebb istenei. Ez nem azt jelenti, hogy gyengébbek vagy rosszabbak lennének, mint a nagyok, egyszerűen nem minden tekintetben illeszkednek az emberi hősmintákhoz, vagy nem szólt róluk elégszer a fáma. Önhibájukon kívül történik mindez: lehet, hogy nem értenek annyira az önfényezéshez, esetleg rosszkor élik fénykorukat, rossz helyen, így aztán kevésbé értékeli őket maga a kor, az ókor vagy az utókor. Mélyi József

1974 januárjában a Magyar Televízió rendkívüli éjszakai adásban közvetítette a New York-i Madison Square Gardenből a Muhammad Ali- Joe Frazier nehézsúlyú bokszvilágbajnoki döntőt. Nagyon sokáig hidegen hagyott, hogy nem néztem meg, egyrészt, mert egy hétéves gyereknek tényleg lehetetlenül későn volt, másrészt, mert apám azt mondta, hogy nem is olyan érdekes az egész, reggel majd megtudjuk az eredményt. Apám ezt mindig nagyon ügyesen csinálta. Amikor 76-ban is elnyomott az álom, és átaludtam a német-cseh (a korban: NSZK- Csehszlovákia) Eb-döntő hosszabbítását és Panenka örök érvényű tizenegyesét, reggel azt mondta: a végén olyan fáradtak voltak, hogy már csak álltak a pályán, aztán Hoeness fölérúgta az utolsó büntetőt. Nem lett volna érdemes fönnmaradni.

"Ezen a földön a kegyetlenség is kétszer érkezik, amiként a Nap is kétszer bukik a láthatár mögé." (Darvasi László: A könnymutatványosok legendája) Tudjuk jól, Rettegett Török azóta létezik, mióta törökök vannak a Földön. Öt török öt görögöt dögönyöz, már ez sem véletlenül kezdődik így. Egykor jól megtanultuk, mi a rettegés, közelről ismertük a török kegyetlen erejét, kitanulmányoztuk csalfa ábrázatát, szívtelensége hetedíziglen belénk ivódott. Kempelen sakkozógépének "famuzulmánja" előtt keresztet vetettek magyarok, németek egyaránt, bár akkortájt az utolsó basa is már vagy száz éve elkotródott erről a vidékről. Mára ebből csak szívdobbanásnyi rémület maradt.

A dunaszerdahelyi focimeccsen történt brutális rendőrattakra és az azt követő magyarországi szlovákellenes reakciókra bő egy hét alatt sem sikerült a kedélyeket megnyugtató választ találni a szlovák és a magyar politikai vezetésnek - mintha a szomszédságpolitika mindkét országban a belpolitikai helyzet foglyává vált volna.

"(hisz ez is mind általatok lett)" Ovidius: Metamorphoses Kezdetben volt egy Ronaldo. Illetve rögtön kettő. Már ez az apró bizonytalanság is mutatja, hogy kaotikus viszonyok jellemezték a nyolcvanas éveket.