Gyerekkoromban, amikor először láttam a Bagdadi tolvajt, benne a híres tengerparti dzsinnjelenettel, nagyon féltem. Természetesen Sabuért izgultam, és föl voltam háborodva a dzsinn logikáján, miszerint a Salamon király által rámért fogság első ezer évében még arra gondolt, hogy megjutalmazza a szabadítóját, a következő ezerben viszont eldöntötte, hogy inkább bosszút áll, és eltapossa azt, aki majd kiengedi a palackból. Hosszú évek teltek el, mire rájöttem, hogy a dzsinn problémája sokkal érdekesebb és életszerűbb, mint Sabu visszabújtatós trükkje vagy a három kívánság. Sőt, bizonyos tekintetben én vagyok a dzsinn.
Több mint húsz éve
zártak a palackba, a nyolcvanas évek közepén, amikor megszűnt a magyar futball. Azóta csak lestem kifelé, láttam, hogy mások még mindig úgy játszanak, mint mi régen, vagy még annál is sokkal jobban, nálunk meg csak a reménytelen kínlódás és a levegőtlen, jéghideg nihil. Az első tíz év végén még azt gondoltam, gazdagon megjutalmazom azt, aki kijuttat a córeszből. Még jelöltek is akadtak, a Fradi meg az atlantai fiatalok, de persze kiderült, hogy mindez csak délibáb, nincs mögötte semmi. Az 1996-os Európa-bajnokság után egy cikkben valaki már azt írta, annyira elszoktunk a valódi futballtól, hogy egy Poborsky-féle átemelős gólba - ha véletlenül magyar ember rúgná, tétmeccsen - akár bele is halhatnánk. Valahogy akkortájt döntöttem el, hogy ha egyszer kiszabadulok, jól belerúgok mindenkibe, csak azért, hogy érezzem, tényleg élek.
Igazából már tavaly éreztem, hogy ütött a szabadulás órája: a 19 éven aluliak Európa-bajnokságán mutatott forma, valamint az a tény, hogy a nagyválogatott háromszor egymás után érdekesen, sőt néhol szimpatikusan játszott, biztos jelnek tűnt, rugdosódós reményemet mégis az egyiptomi U20-as vb magyarjaiba vetettem; az első meccs előtt még a Népsportot is megvettem. Mindezek után és mindenekelőtt azonban a hondurasiak olyan reménytelenül gázoltak át rajtunk, mint - most egy hosszú sor következhetne azokból a válogatottakból, amelyekkel a nyolcvanas évek óta találkoztunk. Igazából nem is néztem a meccset, mert elég volt tízpercenként odapillantani a teljesen lehalkított tévére, hogy észrevegyem, nekünk itt semmi keresnivalónk. Dühös voltam, tényleg belerúgtam volna mindenkibe, de inkább elolvastam a meccshez fűzött internetes kommenteket, a sok hangos palackdöngetőt, és közben arra gondoltam, valójában se csodák nincsenek, se dzsinnek.
Ezután azonban csoda történt, bár nem azonnal. A dél-afrikaiakat még kötelességből vertük meg - ide-oda billegett az elején, aztán a második félidőben rúgtunk négy rendes gólt -, az Egyesült Arab Emírségek ellen viszont már úgy játszottunk, mint egy profi csapat, amelyik messzire akar jutni egy tornán, energiatakarékosan elfojtva az ellenfél próbálkozásait, pontosan kihasználva minden hibát. A dzsinn története pedig ezen a ponton nemhogy eltűnt, de épp ellenkezőjére fordult: a fiatal magyar futballisták megrázták magukat, és ők teljesítették a három kívánságot. Képesek voltak nagyon fegyelmezett játékkal vert helyzetből fordítani, így győztük le a cseheket. Akár harminc percen át is képesek voltak
szisztematikus és fantáziadús
támadójátékra, s ha ez elfogyott, klasszismegoldásokkal pótolták, így ejtettük ki az olaszokat. Végül pedig képesek voltak arra, hogy egy félidőn át végső energiatartalékokat mozgósítva erőben is felülmúlják az ellenfelet, így szereztük meg a bronzérmet.
Az igazság az, hogy a ghánaiak ellen nem mertem kívánni. Láttam őket korábban játszani, így kishitűen úgy gondoltam, sem futásban, sem testi erőben, sem technikában nem vehetjük fel velük a versenyt. A végén talán tényleg csak egy kívánság hiányzott hozzá, hogy mégis elkapjuk őket, mert a magyar csapat a második félidőben megmutatta, hogy két legjobbja nélkül is remek játékra képes: a káromkodós Simon Andrásnak szeme és esze van, a tetovált Varga Roland úgy tör előre, mint egy jó svéd, a szemtelen Balajti pedig még mindig romlatlan grundfocista. Nekik most, a tornán csak villanások jutottak, de csupán azért, mert meglepő módon igazi sztárjaink is akadtak.
Mindenekelőtt Koman Vladimir. Vele kapcsolatban nemcsak a remek gólpasszokra, a jól kisakkozott tizenegyesekre és szabadrúgásokra gondolok, hanem arra, ahogy kiharcolta magának az üres tereket. Ésszel futott, tudatosan helyezgette a súlypontokat, és ezt - mint másoktól vagy más korokból tudjuk - nagy iramú tétmeccsen megtenni nehéz. Azután Németh Krisztián. Ez a nyeglének tűnő fiatalember valóban zsigeri futballista. Bebizonyította, nem kell atletikus szekrényembernek lenni ahhoz, hogy lefussuk a védőt, elég az adott pillanatban valahogy előtte lenni. Ezen belül persze már inkább a cirkuszi mutatvány kategóriájába tartozik, ha az ember a döntő szituációban nyomában loholó, cipőjét letaposó olasz hátvédet úgy pattintja le, mintha az ott sem lenne. Vagy éppen Gulácsi. A Honduras elleni meccsen talán kísérletezgetett: "Ha ide állok, vajon el tudok-e bármit is kapni? Nem tudok." Utána viszont a tizenegyespárbajoknál szerencsére megfordította a kísérletet, és azt vizsgálta, vajon ha nagyot ugrik, el tudják-e mellette lőni a labdát? Nem tudták.
Csodálatom tárgyain túl több kedvencem is lett a vébén: az elfelejtett törökre, Ümit Davalára hajadzó Gosztonyi vagy a nagyon nyugat-européer külsejű Futács mellett mindenekelőtt a védelmünk, azon belül is Szabó János meg Zámbó. Szabó külsőre igazi magyar focistának tűnik, mozgásában sincs semmi különös. Ugyanakkor nem nagyon hibázik. Zámbó - akinek már a neve is jól cseng - viszont néha hibázik, de ez egy szélsőhátvédnél tulajdonképpen így normális. Ma már mindenki azt várja el, hogy egy bal- vagy jobb-bekk úgy szaladgáljon előre, mint Dani Alves, és úgy váltson oldalt, mint Philipp Lahm, holott általában elég lenne, ha annyit tudna, mint egykor a dózsás Tóth Jóska. Zámbó becsületes mesteremberként ennyit tud, és ez nekem nem kevés.
Nem elhanyagolható
tényező a sikerben, hogy a kispadon Egervári Sándor úgy néz ki, mint akinek sikerülhetnek a dolgok. A korábbi edzők - Sisa Tibor vagy Both József - szerepe valószínűleg nagyobb abban, hogy a válogatott önbizalommal kombinál és játszik, de az már mindenképpen Egervárit dicséri, hogy a játékosok egyetlen szituációban sem adták fel, sőt. És ez a "sőt" a legbiztatóbb. Mert lehet, hogy az olaszok később érnek, a spanyolok alig mutattak magukból valamit, a németektől pedig húsz játékos el sem jöhetett a tornára, és így a mi európai helyünk is némileg hátrébb van, de legalábbis a szemléletváltás tagadhatatlan. Igazából csak az a kérdés, vajon mi lesz a fiúkból - akiknek most kétségtelenül elmozdult a futballhorizontja - mondjuk ezeregy éjszaka múlva. Mi történik, ha kettőt elvarázsolnak, kettő sánta vagy púpos lesz, kettőt meg lehúz a tetkója, és elmegy az egésztől a kedve? A remény az, hogy még így is maradnak tizenegyen, akik dán mintára kiadnak egy csapatot. Mert az akadémiai tenyészrendszer, az egész torz amatőr háttér igazi menedzserek és igazi pénzek nélkül nem valószínű, hogy gyorsan - egy emberöltőn belül - mélyreható változásokat eredményez, de az, hogy bárkivel normális meccset játsszunk, néhány év múlva már mindenképpen benne van a pakliban.
Addig meg hangosan kacagva (magyar hangom: Inke László) visszabújok a palackba, és fél lábon is kibírom.
