Talán meg kellene vizsgálni a teniszezők tenyerét, hátha a sorsvonalakból kiderülne, hová tűntek az utóbbi időben a változatos élettörténetű játékosok, a színes karakterek. De lehet, hogy csak az időbeosztásukat kellene összevetni, mondjuk megnézni, mennyit töltöttek tenisszel a hetvenes évek elejének playboyai, Vilas vagy Gerulaitis, és mennyit gyötri magát ma Nadal, Djokovic vagy Federer, akinek életrajzában így karrierje végéig a legérdekesebb elem az marad, hogy gyerekkorában futballozott. Talán tényleg az egyre kiterjedtebb médiafigyelemmel és a nagyobb tétekkel párhuzamosan váltak egyre laposabbá a történetek; a hetvenes éveket még eleven figurák - Chris Evert vagy Jimmy Connors - uralták, a következő évtizedben pedig még ott voltak a csehszlovák jégcsapok, Martina Navratilova és Ivan Lendl, akik még amerikaiként is több titkot rejtettek, mint ma az összes - nagyon csinos vagy nagyon nem csinos - orosz lány. A kilencvenes évekre viszont már szinte csupán bulvársztorik maradtak: Brooke Shields és Agassi viszonya, vagy Boris Becker aktuális nőügyei. Jennifer Capriati feltámadása vagy az őrült késelő Szeles Mónika elleni akciója pedig inkább csak kivételként erősítette a szabályt. Míg az egykori tévéközvetítésekben Borg vagy McEnroe esetében egy fél meccs is eltelhetett a személyiségek elemzésével, addig ma már inkább arról esik szó, vajon melyik agyongyötört teniszező háta vagy térde gyógyul meg a következő versenyig.
Ha a mai kommentátorok egy-egy törülközés alatt korunk legérdekesebb tenisztörténetét, Federer és Nadal párharcát, a Grand Slamért folytatott versenyfutását említik, a téma elmélyítésére gyakran idézik fel a régi nagy neveket, Rod Lavert vagy Don Budge-ot. Bár nem meglepő módon a két egykori nagyság élete is szinte kizárólag a "gémszettmeccs" körül forgott, a kettejük közti mintegy negyedszázadnyi különbség talán még a sorsvonalak irányából és mélységéből is kitapintható lenne. Míg Budge történetéhez szervesen hozzátartoznak a csendes-óceáni hadszíntéren tartott bemutatómeccsek, addig Laver ma már szinte csak a statisztikák vagy a Ken Rosewall elleni csaták miatt érdekes. Bár a felsoroltak közül mindenki nagy volt, sőt a legnagyobb, ha a teniszezők sorsa kerül szóba, elsőként mégis Budge egyik, ma már kevesebbet emlegetett ellenfelét kell kiemelnünk a feledés homályából. Gottfried von Cramm életének fordulataira persze maga a korszak ad magyarázatot, gyakran már a hely és az idő is a történet helyett beszél.
Karrierje a harmincas évek elején indul, a család nettlingeni kastélyában felnőtt arisztokrata ifjú 1932-ben kerül be a német Davis Kupa-csapatba. Társa az Európa legjobbjának tartott Daniel Prenn, akit egy évvel később - amikor a Német Tenisz Szövetség egyik határozata már mint "Dr. Prenn (zsidó)"-t említi - kizárnak az együttesből. Von Cramm azonban a náci propaganda által sugallt képnek is megfelelne: igazi árja, valódi bárói sarj, ráadásul pillanatok alatt bekerül a világ - amerikai, ausztrál, angol - élvonalába. 1934-ben megnyeri a francia nemzetközi bajnokságot, '35-ben és '36-ban döntőt játszik Wimbledonban. 1937-ben éri el élete legjobb formáját, de minden vonalon Don Budge-ba ütközik: két Grand Slam-döntőben is vereséget szenved tőle. A legfájdalmasabb kudarc azonban a Davis Kupa elődöntőjében éri, ahol drámai, ötjátszmás csatában - a döntő szettben 4:1-es vezetés után - marad alul az amerikaival szemben. A Budge által is terjesztett, de később többször cáfolt legenda szerint a sorsdöntő meccs előtt öt perccel egy buzdítás erejéig maga Hitler hívta fel telefonon a nácikért egyébként egyáltalán nem rajongó és ennek hangot is adó német bajnokot. A fájó vereségek után a hatalom még egy propagandapróbát tesz a népszerű teniszezővel: 1937 augusztusában három honfitársával - köztük az egyre jobb Henner Henkellel - világ körüli útra indítják, hogy így népszerűsítsék az országot és sportkultúráját. Hajóval megjárják többek között a Fülöp-szigeteket vagy Japánt is. Kétszáz nap után, 1938 márciusában érkeznek vissza Münchenbe, de az utat hivatalosan lezáró berlini fogadást a Reichssportführer indoklás nélkül lemondja. A kastélyába visszatérő teniszezőt pedig már másnap este két férfi keresi fel - az őket bejelentő lakáj szerint azzal a céllal, hogy gratuláljanak a világ körüli út sikeréhez. Gyorsan kiderül azonban, hogy az urak a Gestapótól érkeztek, von Crammot letartóztatják. A vád: a játékos évekkel korábban homoszexuális viszonyt folytatott egy galíciai zsidó színésszel, és pénzzel segítette őt, hogy elmenekülhessen Németországból. A per valódi háttere később is homályban marad, de az ítéletben - egy év börtön - akár még az is szerepet játszhatott, hogy a "politikailag megbízhatatlan" teniszező Hitlert többek füle hallatára szobafestőnek nevezte. Budge és számos neves sportoló tiltakozó levelet ír; von Cramm a hivatalos indoklás szerint "jó magaviseletért" szabadul fél év után. Visszatér a teniszhez, 1939-ben nagy formába is lendül, de a politikai helyzet megváltozása, illetve a wimbledoni és amerikai szervezők vaskalapossága - büntetett előéletét róják fel neki - miatt a nagyobb tornákon nem indulhat.
Két évvel később már az orosz fronton harcol, géppuskásként szolgál Moszkva ostrománál, vaskereszttel tüntetik ki. Henkel közben meghal Sztálingrádnál, von Crammot pedig - talán megbízhatatlansága miatt - leszerelik. Állítólag kapcsolatban áll a Hitler elleni merénylet szervezőivel, de ezt is túléli, mert a teniszért rajongó Gusztáv király jóvoltából a háború végét már Svédországban töltheti. 1945 után folytatja teniszkarrierjét - 44 évesen még Davis Kupa- meccset játszik -, majd váratlanul összeházasodik a "szegény kis gazdag lánnyal", a milliomos Barbara Huttonnal. Rövid úton elválnak, von Cramm később gyapotimportőrként dolgozik, főleg az arab világban; egy üzleti úton Egyiptomban, autóbalesetben veszti életét, 1976-ban.
A puszta történeteken túl persze leginkább a karakter őrződik meg az emlékezetben: von Cramm, az igazi gentleman. Amikor 1935-ben, Wimbledonban egy meccs után összefut az akkor még zöldfülű Don Budge-dzsal, hat évvel fiatalabb vetélytársa figyelmét felhívja a sportszerű játék fontosságára. Budge elhűlve hallgatja a "Bárót", aki épp azt az epizódot emeli ki a meccsből, amikor az ellenfél tenyerese a vonalat érte, a vonalbíró azonban outot kiáltott. Akkori szokás szerint Budge a következő pontnál szándékosan kettős hibát vétett. Von Cramm így feddte meg későbbi legyőzőjét: "Mivel így tettél, 15 ezer ember előtt hoztad zavarba a vonalbírót. Ez megengedhetetlen." Budge később elmondta: ettől a pillanattól kezdve többé nem próbálta átírni a sorsot.
