B. A.-nak
Majdnem minden mitológiának megvannak a kisebb istenei. Ez nem azt jelenti, hogy gyengébbek vagy rosszabbak lennének, mint a nagyok, egyszerűen nem minden tekintetben illeszkednek az emberi hősmintákhoz, vagy nem szólt róluk elégszer a fáma. Önhibájukon kívül történik mindez: lehet, hogy nem értenek annyira az önfényezéshez, esetleg rosszkor élik fénykorukat, rossz helyen, így aztán kevésbé értékeli őket maga a kor, az ókor vagy az utókor. A görög mitológiában ilyen kisebb hatókörű figura például Pán, a kecskelábú isten vagy Niké, a győzelem istennője. Korlátos ismertségüket meghazudtolva egykor felmérhetetlen hatalommal rendelkeztek. Később, mikor már halványabban ragyogott a nimbuszuk, egy-egy jellemző dolgot azért még mindenki tudott róluk - Pán gyakran nimfákat üldöz, Niké szárnyas nő -, mára viszont alig maradt több belőlük, mint két négybetűs szó: egy félelemtípus (páni) és egy tornacipőmárka (nájki). Meg persze jogos osztályrészük, a halhatatlanság.
Bár a halhatatlanságról manapság kevesebb szó esik, mint régen, egyre profanizálódó világunk történeteiben mégis mindig megtalálhatjuk a kisebb istenségeket. A velencei festészetben ott van Tintoretto és Veronese, a német zenében Schubert és Schumann, a magyar irodalomban Kukorelly és Garaczi. Természetesen elmúlt évszázadunk egyik legfontosabb mitológiapótlékában, a labdarúgásban is vannak kisebb istenek. Nem a remek vízhordókról, a Schwarzenbeckekről vagy Strachanekről beszélek, hanem valódi sztárokról, akik valahogy mégsem kapják meg a koruk "legismertebb és legjobb" jelzőjét. Ettől persze lehetnek még aranylabdások, mint Kopa vagy Simonsen, világbajnokok, mint Djorkaeff vagy Luque, sőt akár olimpiai bajnokok is, mint Bene és Fazekas. Ha azonban az utóbbi ötven év legjobbjait kellene felsorolnunk, mégsem ők állnának a lista legelején.
Szinte kétségtelen, hogy mai korunk két legnagyobb kisebb istene Totti és Messi. Egyikük világ-, másikuk olimpiai bajnok. Az idősebb: Róma örökös hőse, az ifjabb: Barcelona beteljesült reménysége. Az olasz macsó inkább helyezkedik, majd jókor érkezik, a szerény argentin pedig cselez és betör. Tudnak mindent, amit a pályán tudni kell, hátukra vesznek egy csapatot, amely nélkülük feleannyit sem ér, mint velük. A pályán kívül tisztelőik és imádóik vannak, imába foglalt nevük választott városaikban házfalakon virít. Valahogy mégsem ők a Ronaldók.
Most, hogy még játszani láthatjuk őket, azt gondoljuk, mindent tudunk róluk: még friss az emlékezetünk, amely sok száz youtube-nyi mozdulatsort rögzített. Totti sarokkal perdít, Messi négy ellenfelet csap be, Totti berúgja a tizenegyest, Messi sorsdöntő gólt szerez. Ha jobban belegondolunk, mégis elbizonytalanodunk: az apró, újrajátszható jeleneteken túl vajon pontosan miben is ragadhatjuk meg istenségüket? Egy gólban? Egy finom passzban? Esetleg mindezek kumulatív gyakoriságában? A futball tekintetében is gyorsan beleütközünk az emberi megismerés korlátaiba, a közelítéshez pedig maradnak számunkra a párhuzamok és hasonlatok. Például a kelet-európaiak: Totti olyan, mint Boniek, Messi meg Poborskyra hasonlít, néha fordítva. Vagy maguk az istenek. Messi nyakában a pekingi nyárban Niké arany képmása csillogott, noch dazu Pán annyit tesz: minden. Esetleg a festők. De nem, inkább a futballozó írók, ha jól megfigyeli őket az ember. Kukorelly és Garaczi például kicsit tényleg olyanok, mint Totti és Messi. Kukorelly úgy lép pályára, mintha leugrana a sarokról, már a házban kettesével veszi a lépcsőket, hóna alatt a labdával; Garaczi viszont sodortatja magát a futballal: "Beállsz?" "Aha." Kukorelly messziről is jól lő, Garaczi meg csak akkor rúg gólt, ha átviszi a labdát a gólvonalon. Kukorellynek nehéz kötényt adni, mert hiú: inkább menj el mellette, de hülyét nem csinálhatsz belőle; Garaczit mindez egyáltalán nem érdekli, amíg nálad van a labda, azt csinálsz, amit akarsz. Kukorellynek van egy trükkje, mindig azt húzza meg, Garaczi viszont néha maga sem tudja, hogyan került meg két védőt. Kukorelly mindig a képzeletbeli stadionnak játszik - körben minden zöld-fehér -, Garaczi pedig önmagának (álmában piros-fehérben).
Persze valójában mindenki hasonlít mindenkire. Fűzhetjük akár név alapján is tovább a sort, s legyenek kiszemeltjeink félig elfeledett focisták, mondjuk olaszok: Cuccureddu és Graziani. Persze ők nem úgy Kukorelly és Garaczi, mint Pán és Poborsky, hanem csak mint az irodalomban, a véletlen szerepét is bekalkuláló metaforaként. A valódi Cuccureddu a hetvenes, az igazi Graziani a nyolcvanas évek elején élte fénykorát. Az előbbi BEK-döntős, időnként gólerős védő, az utóbbi világbajnok, néha gólképtelen csatár volt. Párhuzamunk szempontjából nyilván nem véletlen, hogy Antonello Cuccureddu futballpályafutásának legfontosabb pillanatára éppen Totti stadionjában, Rómában került sor. Az 1972/73-as bajnokság utolsó fordulójában történt; a tabellát addig vezető Milannak elég lett volna a döntetlen a biztos elsőséghez, a Lazio és a Juventus csak győzelemmel szerezhette meg a "scudettót". A Juventus az AS Romával játszott. A 87. percben még döntetlenre állt a meccs, és bár szinte már biztosnak tűnt, hogy közben a két rivális kikap, ezzel mégis elúszni látszott a bajnoki cím. Ekkor azonban érkezett az idény során addig egyetlen találatot sem szerző Cuccureddu, és góljával eldöntötte a meccset és a bajnokságot. Ezzel szemben Francesco Graziani futballkarrierjének épp legszörnyűbb momentumát élte át Rómában, a Liverpool ellen hazai pályán megvívott BEK-döntőben, annak is a legvégén. Az olaszok utolsó tizenegyesrúgójaként a gyérülő hajú Ciccio, talán az összecsukló lábakkal részeget mímelő kapus, Grobbelaar által megbabonázva, ha egy leheletnyivel is, de fölélőtte a labdát, s ezzel puskázta el az utolsó esélyt. Merthogy a végén Kennedy bevágta - akkor még, úgy látszik, nem ült átok az angolokon. Az már csak hab a hasonlat tortáján, hogy - a ma már egyébként tökkopasz - Graziani a legemlékezetesebb meccseit épp Barcelonában játszotta, a 82-es vébé közép- és elődöntőjében; a döntőben hamar megsérült, de így is kijárt neki Paolo Rossi mellett a kisebb isten címe.
Persze mindez csupán az istenség üres statisztikai bizonyítéka. Ami valójában megmaradt bennem, az néhány halvány emlékfoszlány: Cuccureddu áll a pályán (mondjuk, jó helyen áll) a 78-as vébén az argentinok ellen, Graziani pedig négy évvel később húzza meg Tarantini mellett a szélen, s közben már a szemével keresi Rossit. Õk így állnak (vagy mozognak) a halhatatlanságban, ami egyébként biztos jó dolog. Egy adott kor után persze - ezt legalábbis Swift óta tudjuk - a halhatatlanságnak is vannak árnyoldalai. Messi és Totti még mit sem sejtenek.
