Egy sportakusztikai rendszerelmélet alapjai - Csöndzsákból hangot

  • Mélyi József
  • 2010.01.28 00:00

Sport

A labdarúgás befogadástörténetében valószínűleg igazi mérföldkő lesz a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, s ennek oka az elátkozott vuvuzela. A tömeges használat esetén rendkívül idegesítő hangú színes műanyag kürt miatt ugyanis minden, ép elméjét megőrizni kívánó európai már a nyitómeccs első perceiben letekeri a hangot a televízióján, és úgy is hagyja, amíg a döntő után az utolsó konfettik el nem szállnak Sepp Blatter feje fölött.
A labdarúgás befogadástörténetében valószínűleg igazi mérföldkő lesz a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, s ennek oka az elátkozott vuvuzela. A tömeges használat esetén rendkívül idegesítő hangú színes műanyag kürt miatt ugyanis minden, ép elméjét megőrizni kívánó európai már a nyitómeccs első perceiben letekeri a hangot a televízióján, és úgy is hagyja, amíg a döntő után az utolsó konfettik el nem szállnak Sepp Blatter feje fölött.

A láthatóság-hallhatóság valamennyi eddig megélt kombinációja után így ez lesz most az első futball-világesemény, amelyet csak látunk, de nem hallunk. Aki nézett már valaha közvetítést az Afrika Kupáról, az persze tudja, hogy vuvuzela nélkül sem lenne jobb a helyzet; a sok dob és trombita folyamatos dübörgése és zümmögése közepette egy idő után a kommentátor hangja is sámánéneknek tűnik. Ahogy megtudhattuk, régebben a dél-afrikaiak is doboltak meg trombitáltak, és csak néha fújt közbe egy-egy őrült a kuduszarvból faragott kürtjével. Lehet, hogy a kudu csavaros és hegyes szarva veszélyesnek bizonyult, vagy az állatvédők tiltakoztak, esetleg volt valakinek néhány százezer felesleges műanyag csöve, mindenesetre néhány évvel ezelőtt az ősi kürtöt felváltotta a mai fröccsöntött borzalom, amit az üzleti érdekek megsértése nélkül már nem lehetne kitiltani a stadionokból.

Kéne egy jó taxonómia!

A vuvuzela veszélyeinek felismerése a Konföderációs Kupa után az akusztikai szakemberek figyelmét még erőteljesebben a futballra irányította. A sok cikk, tiltakozás és a vuvuzela-zenekar felállításával fenyegető zenepedagógiai jobbító szándék nyomán viszont nemcsak az derült ki, hogy a foci természetes zajai mennyire kultúrafüggőek, de nyilvánvalóvá vált, hogy más sportágak hangja, illetve a sport hangösszessége mennyire kikerült a tudományos érdeklődés homlokteréből. Nem létezik például a sporthangok rendszerelmélete. E nélkül pedig lehet ugyan tréfálkozni a teniszezőnők ritmikus nyögésével, de aligha tudjuk megfelelő kritériumok alapján szembeállítani például a súlyemelők által kibocsátott hangokkal. Egy instant laikus rendszer felállítása azonban - látszólag - egyszerű feladatnak tűnik.

A sport hangjait alapvetően három kategóriába sorolhatjuk: belső hangok, külső hangok és a médiahang. A belső hang az, amit a versenyző vagy a játékos a sport űzése közben magában hall: az úszó a bugyborékolást, a biciklista a surrogó láncot, a hokikapus a korong döndülését a fejvédőn. A külső hangot a néző vagy az edző is hallhatja, bár sok az átfedés a belsővel: ide tartozik a párbajtőrök koccanása vagy az evezők csobbanása is. A külső és a belső hangok egyaránt két alcsoportra oszthatók, az egyiket nevezzük verseny- vagy meccshangnak, a másikat edzéshangnak. A belső versenyhang jócskán különbözhet a külsőtől: míg a mellúszó a glubglubglub, éééééé, glubglubglub, éééééé ritmusban hallja a külvilágot, addig a szurkoló az ordításba keveredett zűrzavaros vízcsapkodást érzékeli, nem is szólva a vitorlázásról vagy a búvárúszásról, ahol csupán árnyalatnyi az áthallás. Máshol viszont nagyon közel van egymáshoz valamennyi hangtípus, ilyen az íjászat, a golf vagy a sznúker. A belső és a külső hangok mellett megkülönböztethetjük a médiahang kategóriáját, ami majdnem kizárólag versenyhangokból áll. A közvetített hang, amely alosztályait tekintve lehet elsődleges (például televízió), illetve másodlagos (például videojáték), jelentősen eltérhet a közvetlen kategóriáktól; a Tour de France-nak például helikopterhangja van.

Természetesen szinte minden sportág egyedi hangelemzést érdemelne: a szumó mérkőzésvezetőjének kántálása, a négyes bob rajtja, a forró nyári délutánon a nyitott ablakokból áradó Forma-1 vagy a sporthorgászat általában akár külön tanulmányt is megérne. Egyelőre kiaknázatlan terület a hangok történeti kontextusa. Itt elsősorban nem is a rekonstrukció lehetőségére gondolhatunk, hisz például Max Schmeling híres sikolyát, amely Joe Louis ütése után, összecsuklás közben hagyta el a torkát, az 1938-as meccs nézőinek beszámolói alapján csupán képzeletünkben játszhatjuk le újra. A puszta hangarcheológiánál érdekesebb lenne az időbeli tendenciák kimutatása, mondjuk a magasugrás és a távolugrás példáján keresztül. A távolugrás a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig zajtalan sport volt; a nézők ritmikus, majd egyre gyorsuló tapsoltatása akkortájt jött divatba, s futótűzként terjedt az európai stadionokban. A magát meditatíve beringató magasugró hasonló buzdítása abban az időben még olyan modortalanságnak számított volna, mint a tapsvihar a szimfónia két tétele között. Azután valahogy ez is megváltozott, és ma már a magasugróknak szinte mindenütt tapsolnak - bár néhányan külön csendet kérnek -, sőt egyes versenyeken még zenei aláfestést is kapnak.

Ha a tendenciákat globálisan szemléljük, kimutatható, hogy a belső és a külső hangok fontossága csökken, a médiahangoké viszont növekszik: lehet, hogy élőben még sohasem hallottunk alpesi kolompot, de a tévében ide-oda kapcsolgatva már mindannyian láttunk műlesiklást. (Bár sosem tettük fel magunknak a kérdést, vajon ott miért is kolompolnak?) A stadionokban évtizedek óta növekszik a zenebona és a zsivaj, ennek ellentartva viszont a médiahangok között lassan újra szerephez juthatnak az edzéshangok, sőt a belső hangok is. Miközben az angol szurkolók kórusa vagy a törökök csatakiáltása a tévén át még a sípszót is elnyomja, addig az egyre fejlettebb zajmikrofonoknak köszönhetően fiatal labdarúgóink káromkodása mintha a fürdőszobából szűrődne a nappaliba, némely komputeres játékban pedig még a nézőtér morajlását is túlharsogja a hálót érintő labda hangja.

Történeti aspektusok és a jövő hangjai

Térjünk is vissza az akusztikai alapokhoz; a futballban tulajdonképpen csak két mágikus hang van: a síp és a háló hangja. A meccs végét jelző bírói sípszó vagy az ellenfél hálójának rezdülése már a gyermeki vágyálmok között is előkelő helyen áll, nem is beszélve a később felismert erotikus felhangokról. (A gól és az orgazmus összefüggéseit egy későbbi alkalommal vesszük górcső alá, most maradjunk a sípnál.) Eredetileg - amikor még a háló sem rezgett (mert nem volt háló) - a futball is csendes sportág volt; kezdetben az angol játékosok bemondták az általuk elkövetett szabálytalanságokat, később a játékvezető a zsebkendőjével vagy egy bottal integetett. Esetleg kiabált. Azután mindez megváltozott, a bírónak hangos eszköz kellett. Hogy mikor használták először a sípot futballmeccsen, 1878-ban vagy már 1872-ben, arról komoly viták folynak, de abban, hogy hol, csaknem mindenki egyetért: Nottinghamben. Abban is szinte bizonyosak lehetünk, hogy a futballsípot Joseph Hudson találta fel, és tulajdonképpen mindmáig az általa alapított birminghami cég dizájnklasszikusai számítanak etalonnak; a márkák közül az Acme Thunderer a legismertebb, eddig több mint kétszázmilliót adtak el belőle.

A legenda szerint a futballsípot annak köszönhetjük, hogy Hudson szenvedélyesen szeretett hegedülni. Egyszer véletlenül leesett a hangszere, és az elpattanó húrok éles hangja annyira megtetszett a feltalálónak, hogy megpróbálta utánozni. Így találta ki a rézsípot. Eredetileg a birminghami rendőröknek készítette, aztán kiderült, hogy az egyre durvuló futballban is alkalmazható. A találmány azóta nikkel- vagy krómbevonatot kapott, majd különböző műanyagokból készítették, fúvókájának alakját, anyagvastagságát gyakran változtatták. Szakértők szerint a rés mérete a lényeg, és már néhány századmilliméternyi eltérés is számít.

Az elmúlt évtizedekben az egyre hangosabb környezet miatt egyre erősebb sípokra volt szükség: a kilencvenes években például az Ajax új stadionjában vált hallhatatlanná a bíró, ezért kellett áthatóbb hangú eszközt kifejleszteni. A kis klasszikus síp önmagában persze nehezen állja a versenyt a tömeggel. Tudósok kimutatták, hogy a mai B-közép zajszintje - harsonák használata esetén - elérheti a 130 decibelt; ha a nézők csak a taps hangját erősítő, felfújható csattogókat alkalmazzák, 50 centiméteres körzetben még mindig 120 decibeles dózist kapnak. A szurkolókat a (fejlett nyugat-európai) stadionokban átlagosan 105 decibeles zajterhelés éri - az Európai Unióban a munkahelyeken 85 decibeltől kell védekezni a "dörejártalom" ellen.

A síp erősítésén kívül az építészek is új találmányokkal jelentkeztek: a torinói stadionban perforált alumíniumszalagokkal bélelték ki a tető alját; a zaj így tompább, de testesebb lett, a Schalke hipermodern otthonának eltolható tetejét - a csendrendelet értelmében este tízkor "zárnak" - pedig kettős membránréteggel burkolták, amely szinte magába tunkolja a zajt. Nincs különösebb tapasztalat arra nézve, mit kezdene egy európai stadion egy masszív vuvuzelainvázió esetén. Ráadásul a zajkeltés nem áll meg egyetlen hangszernél, hiszen a dél-afrikaiak néhány évvel ezelőtt visszatértek a gyökereikhez, és a vuvuzela mellett tömegesen gyártani kezdték a fújható műanyag kuduszarvat, az úgynevezett kuduzelát. Szerencsére az utóbbi eszköz megszólaltatása és szállítása némileg körülményesebb, ezért nem terjedt el annyira, bár egyesek szerint a vuvuzela-kuduzela kombináció nyomán a sportesemény akusztikailag menthetetlenné válik.

Illetve a modern technika még így is ígér megoldást. A médiahangok esetében egyszerűbb a helyzet, a német tudósok által kifejlesztett új mikrofonrendszert, amely a labda hangjait bármely stadionból a nappalinkba varázsolja, a tavalyi nemzetközi hangtechnikai vásáron mutatták be, Amszterdamban. Az elektronikus képelemző-helyzetmeghatározóból és csupán két mikrofonból álló szisztéma képes akár a 137 km/órás sebességgel száguldó lövés hangjának követésére is. Ennél egy kicsit bonyolultabbnak tűnik a helyi (külső) hangok letompításának problémája, de a közeljövőben ez a kérdés is megoldódhat - a csöndágyúval. Az ágyút a nézőkkel szemben állítják majd fel, mikrofonok és komputerek segítségével analizálják a szurkolók által kibocsátott dörejt, majd a hang irányába egy ellentétes töltésű zajhullámot lőnek ki. A nézőtér zaját az antihullám egyszerűen kioltja. Ilyenkor aztán hiába szól az ezernyi vuvuzela, csak a fű zizzen majd a stopli alatt, a lágy szellő finoman simogatja a szögletzászlót, s a labda a gólnál szinte belerobban a fülekbe.

Neked ajánljuk