Pálya a magasban

Moonwalker

Egotrip

1980 nyarán történt, valamikor Wimbledon után. Tizenhárom éves voltam, megint a győztes Borgnak drukkoltam a döntőben, de éreztem, hogy McEnroe játéka és dühe mégis izgalmasabb lehet, így aztán rövid gyakorlás után meg is tanultam úgy járni, ahogy csak ő tudott. McEnroe mindig kicsit rogyasztott, de ruganyos és öntudatot sugárzó léptekkel indult adogatni vagy törülközni; jellegzetes járása valahol félúton volt Travolta és Konrád György között. 1980-ban persze se Konrádot, se Travoltát nem láttam még lépni, abban az időben mindkettőjüktől óvták a magyar fiatalokat, bár Travolta fényképe legalább benne volt a Világ Ifjúságában. Természetesen a teniszben is megpróbáltam utánozni McEnroe-t, szervánál furcsán hintáztattam magam, és gyakran szaladtam be merészen a hálóhoz, szinte lebénítva ellenfeleimet, akik hirtelenjében nem tudták eldönteni, melyik oldalamon használják ki a tátongó űrt. De nem teniszeztem rosszul, főleg apró termetemhez képest, sőt, egyesek kifejezetten ügyesnek mondtak annak fényében, hogy először csak két évvel azelőtt fogtam ütőt a kezembe. Az is mellettem szólt, hogy a lakótelepen akkor még nem volt teniszpálya, csak dühöngő meg betonpingpong, így csupán a nyári szünetben tudtam játszani, bár akkor különös módon valóban idilli körülmények között: apám, nyugdíjba vonulása után nyaranta a tihanyi pártüdülőben kapott munkát, engem meg vitt magával, mert mihez kezdenék egymagamban Kelenföldön, ha anyám reggeltől estig dolgozik.

1980 nyarán történt, valamikor Wimbledon után. Tizenhárom éves voltam, megint a győztes Borgnak drukkoltam a döntőben, de éreztem, hogy McEnroe játéka és dühe mégis izgalmasabb lehet, így aztán rövid gyakorlás után meg is tanultam úgy járni, ahogy csak ő tudott. McEnroe mindig kicsit rogyasztott, de ruganyos és öntudatot sugárzó léptekkel indult adogatni vagy törülközni; jellegzetes járása valahol félúton volt Travolta és Konrád György között. 1980-ban persze se Konrádot, se Travoltát nem láttam még lépni, abban az időben mindkettőjüktől óvták a magyar fiatalokat, bár Travolta fényképe legalább benne volt a Világ Ifjúságában. Természetesen a teniszben is megpróbáltam utánozni McEnroe-t, szervánál furcsán hintáztattam magam, és gyakran szaladtam be merészen a hálóhoz, szinte lebénítva ellenfeleimet, akik hirtelenjében nem tudták eldönteni, melyik oldalamon használják ki a tátongó űrt. De nem teniszeztem rosszul, főleg apró termetemhez képest, sőt, egyesek kifejezetten ügyesnek mondtak annak fényében, hogy először csak két évvel azelőtt fogtam ütőt a kezembe. Az is mellettem szólt, hogy a lakótelepen akkor még nem volt teniszpálya, csak dühöngő meg betonpingpong, így csupán a nyári szünetben tudtam játszani, bár akkor különös módon valóban idilli körülmények között: apám, nyugdíjba vonulása után nyaranta a tihanyi pártüdülőben kapott munkát, engem meg vitt magával, mert mihez kezdenék egymagamban Kelenföldön, ha anyám reggeltől estig dolgozik.

Az üdülőben, ahol apámat mindig csak késő este láttam, napközben tényleg kedvemre mozoghattam: úszni egyedül is lehetett, focizni főleg a pincérekkel, teniszezni meg a vendégekkel vagy a dolgozók gyerekeivel. Mivel akkoriban inkább híres teniszjátékos szerettem volna lenni, a nap jó részét a teniszpályán vagy a környékén töltöttem, ide-oda szaladgálva az adogatásokat gyakoroltam, vagy leszólítottam az épp partner nélkül maradó felnőtteket, akiken láttam, hogy nem teljesen kezdők.

Az űrhajósokat nem én szólítottam le, ők kérdezték, beállnék-e negyediknek. Egyrészt meglepő volt, hogy ott vannak, mert Tihanyba inkább csak a középkáderek jártak, másrészt viszont nem csodálkozhattam, hiszen egy évvel azelőtt Karpov is ott nyaralt, igaz, csak a moziterem előtt láttam egyszer, mert különben ki sem mozdult a szobájából, talán a kockás takarón is sakkozott. Az Interkozmosz program fáradalmait kipihenő űrhajósok viszont mozgékonyak voltak, együtt jöttek ki a pályára, mint egy filmben: Kubaszov, Dzsanibekov és Farkas Bertalan. Rövid melegítés után meccset játszottunk, úgy alakult, hogy én kerültem párba Dzsanibekovval, aki szemmel láthatóan nem ütött olyan jól, mint az agyonünnepelt Farkas Berci, de ő volt a legjobb kondícióban. Egy űrhajós persze per def. edzett, tudtam, hogy ez a minimum, ahogy a sci-fikben is látható: az amerikaiak folyton fejjel lefelé futnak, mint a 2001: Ûrodüsszeiában, az oroszok pedig közösen sportolnak Csillagvárosban, az edzések között viszont melankolikusan néznek ki az ablakon, mint a Solarisban. Bár én is jó formában voltam, eleinte valahogy nem ment a játék, nem tudtam mit kezdeni a tapasztalt Kubaszov röptéivel, és elhúztak 5:1-re. Emlékszem, lassan szűnt az elfogódottságom, volt egy jó McEnroe-féle elütésem, azután megnyertünk egy bonyolult labdamenetet, és Dzsanibekov is belelendült. Az idő múlásával kijött a fáradtság az űrből frissen hazatért ellenfelekből is, így aztán hihetetlen izgalmak közepette fordítottunk, és 8:6-ra nyertünk. Nem sokat beszélgettünk a meccs alatt - az oroszom nem ütötte meg a small talk szintjét -, de utána a szovjet játékosok is dicsérték az ügyességemet, bár McEnroe biztosan nem jutott rólam az eszükbe. Később vettem csak észre, hogy a mellettünk lévő pályán a tartalék űrhajós, Magyari Béla is ott játszott a feleségével, levonuláskor nevetve mondott valamit a többieknek oroszul, én mosolyogtam, mintha érteném. A következő napokban még ütöttünk néhányszor Farkas Bercivel, de a páros többet nem jött össze, Dzsanibekovék is inkább strandoltak, aztán hazarepültek - akkor úgy képzeltem: Bajkonurba.

Nálunk otthon egy évvel később épült meg a lakótelepi teniszpálya, le is jártam néha az osztálytársaimmal, bár nekik nem nagyon meséltem az űrhajósélményemről, és a McEnroe-járást sem mutattam. A göcsörtös betonpálya soha nem okozott akkora örömöt, mint a tihanyi salak, egyetlen előnye talán az volt, hogy necces adogatásnál nem kellett vitatkozni: a vasháló tetejét éppen csak érintő labda is kipattant a világból. Valamikor a nyolcvanas évek folyamán itt szállt el a nagy teniszjátékos-illúzióm is; az ember már tizenévesen is csak az emlékeiből él.

Kubaszovot például nem a tenisz, hanem a cigaretta miatt nem tudtam elfelejteni. A szüleim soha nem dohányoztak, de a vendégek miatt mindig tartottak otthon egy dobozzal; ott állt egy fémládikában az asztalon. 1981-ben próbáltam ki először, de sohasem szoktam rá, s ez csakis annak köszönhető, hogy az első szál egy még ma is kellemetlen, köptető emlékeket ébresztő Szojuz-Apollo típusú szovjet cigaretta volt, amely Kubaszov híres, amerikaiakkal közösen végrehajtott űrutazása, azaz 1975 óta porladozott a lakásunkban.

Dzsanibekovról legközelebb a nyolcvanas évek közepén, a tévéhíradóban hallottam, amikor az űrhajózás történetének egyik legnagyobb hőstettét hajtotta végre: az elromlott, sötétségbe borult és jéghideg űrállomást kellett megjavítania. Szén-dioxid-mérgezés és egyéb halállehetőségek árnyékában hetekig szerelt a társával együtt, én pedig arra gondoltam, lehet, hogy Dzsanibekovval a tihanyi pártmoziban véletlenül épp együtt láttuk a Nyolcadik utas a halált, ahol van egy hasonló jelenet, bár annak aztán rossz vége lesz.

A negyedik, Farkas Berci valahogy mindig ott volt a köztudat perifériáján, én is gyakran gondoltam rá. Talán épp akkor jutott újra eszembe a régi párosmeccsünk, amikor visszatért Amerikából. Ekkor ütött szöget a fejembe egy kérdés, amelyen azóta is rágódom: vajon miért én játszottam Magyari helyén? Az idők során sokféle magyarázatot találtam ki, de azt hiszem, csak egy lenne kielégítő: az akkori mérkőzés valamennyi résztvevője csakis valódi űrhajós lehetett!

Elképzelem magamat, ahogy kiszállok a holdkompból, elindulok a monolit felé, és a kamerába nézve így szólok: "Ez nekem egy kis lépés, de most nézzétek a McEnroe-t!" Magyari Béla szegény pedig a tévében bámulja a járásomat, aztán mond valamit, és átkapcsol a Eurosportra.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.