Majd a pszichológusok bemérik, de szerintem én még a nemzettesten belül is az intenzívebb álmodozók közé tartozom: szellemi szabad időmben nemcsak a jelenről fantáziálok - hogyan kerülhetnék egy munkahelyi megbeszélésről hirtelen a bahamai tengerpartra -, de bekebelezem a múltat és a jövendőt is. A múltba vetített álmodozások legjobb terepe a futball, azon belül is a gyermekként megélt traumák, a fontos kupameccseken vagy a vébéken elszenvedett vereségek. Én vagyok például az, aki az 1982-es világbajnokságon az utolsó pillanatban elpöcköli Czerniatynski lába elől a labdát, marad a belgák ellen az 1-0, továbbjutunk, s onnan már nincs megállás a döntőig, ahol aztán a németek ellen szabadon képzeleghetek. A múlt tiszta tér, utólag bármi megtörténhet.
A magyar futballal kapcsolatban évekig csak a múltról lehetett álmodozni. A jelenbeli vágyak netovábbja mindig csak az volt: legyen végre tétje egy meccsnek, akár el is bukhatjuk hősiesen, de legalább egy történet kerekedjen ki belőle, ne csak a szürke, utálatos massza, mint mondjuk a kilencvenes évek vége,
tragédia és persze katarzis
nélkül. Most végre, hála Erwin Koemannak, valamint annak, hogy mindenki kellően fiatalon külföldre szerződik és nem romlik el itthon, eljutottunk odáig, hogy a válogatott megint tétmeccseket játszik. Matematikailag is elérhetőnek tűnik a dél-afrikai vébé, lehet óvatosan álmodni, meccsre menni. Ehhez persze most kellett az is, hogy újdonsült rokonom, Lali - igazi arany ember - jegyet szerezzen, így aztán ábrándozva, mégis óvatos pesszimizmussal indultam neki a svéd-magyarnak a Népstadionba. Lali is óvatos álmodozó, s ennek oka van. Édesapja ugyanis az a Kocsis Lajos, aki fia születése idején már ifjú olimpiai bajnokként a Honvéd és a magyar foci egyik legnagyobb tehetsége és reménysége volt, hogy aztán mindezt az évek során úgy herdálja el, ahogy az a rossz álmok könyvében meg van írva. Az időnként világklasszis Kocsis játszott a hetvenhármas magyar-svéden is, a félidőben állt be, és ott volt a pályán, amikor Edström Vidáts mellett befejelte az egyenlítést, így lett 3-3, nem jutottunk ki az NSZK-beli vb-re. Lali akkor hároméves volt, apja kivitte magával a stadionba, de a közvetítőállásban üldögélve épp hogy csak megsuhintotta a tragédia szele.
Most a meccs előtt együtt nézzük az idősebb szurkolókat, ki lehetett még itt akkor, hej, az menynyire más világ volt. Sok az ábrándos tekintet, talán pont annyi a részeg is, mint régen. Melegítésnél messziről találgatjuk, ki kicsoda: mivel Torghelle csere, mindenkiben Rudolfot vagy Priskint látunk, mert csatár nélkül biztos nem játszunk. A realitás erre aztán gyorsan rácáfol, az eredményjelzőn a felállásunk: négy-hat-nulla. A hangosbemondó fel van pörögve, azt mondja, "feladatunk és küldetésünk" a buzdítás. Lalival egymásra nézünk, mi talán nem fogalmaznánk ennyire országértékelősen, de majd mindent megteszünk.
Az elején rögtön torkunkon akad a "küldetés", mert a realitás nemcsak cáfol, de el is keserít: látszik, hogy az ellenfél komolyan veszi magát, nálunk meg se rendszer, se elképzelés. Minden beadást kapásra fejelünk ki a svédeknek, ez így nem jó; mire végiggondoljuk, már vezetnek is. A legnagyobb baj azonban nem is ez, hanem hogy a játékunk illuzórikus. Az első félidőben a magyar csapat képzeletében Ibrahimovic a mi csatársorunkban játszik: a labdákat olyan magasságban és a célszemély felé olyan sugarú körben ívelgetjük, ahogy azt csak a nyegle óriás felé tehetnénk. Helyette persze Huszti áll ott, a maga alkatával. Kísértetiesen emlékeztet mindez az épp három évvel ezelőtti, norvégok elleni vereségre, csak akkor Carew és Sowunmi voltak a főszereplők; időközben a Sowunmi és Huszti közti különbséget termelte ki a magyar foci.
Messziről is látszik,
hogy Hajnal eltűnik, Gera és Dzsudzsák sem önmagát, sem társát nem találja, Dárdai legtöbbször a jobbszélen bukkan fel, miért is: hiába. Megint beigazolódik, hogy a mai futballvalóságban csak az ér el eredményt, akinél - ha az irányító indokolhatatlanul kiveszi magát a játékból - a szűrő nemcsak, hogy labdabiztos, de esetleg egy kombinációt is el tud indítani. Vadócz szerepvállalása nem erre utal, de legalább félidőig marad az eredmény. Szünet után bejön Torghelle, aki "színt visz a játékba", Dzsudzsák is felpörög, Szélesi meg leszereli a kedvetlen Ibrahimovicot, de továbbra sincsenek cselek, bizonytalanok vagyunk, csúszkálunk, lemaradunk, csetlünk-botlunk. Van ilyen. Lali egész életében focizott, az NB I-től egészen az osztrák ötödosztályig mindent megjárt, neki sincsenek illúziói: erősebb csapat ellen nehéz játszani. A svédek ellen különösen. Az íróválogatottban még én is többször játszottam ellenük; legkellemetlenebb emlékem Niclas Kindvallhoz kapcsolódik, akinek az apja '73-ban a Népstadionban a svédek egyik sztárja volt, de a fiú is komoly játékos lett. Egyidősek vagyunk, és már öregfiúként találkoztunk. A köztünk lévő különbségről mindent elmond, hogy míg én fénykoromban a berlini amatőr másodosztályban szerepeltem, ő akkor épp a Bundesligában játszott, a Hamburgban. Mikor megpróbáltam fogni, nem csinált semmi különöset, csak éppen fordult vagy lépett egyet, én meg kúsztam-másztam, lemaradtam vagy lepattantam, mindezt úgy, hogy a végén kiköptem a tüdőmet. Pedig előző este, a közös fogadáson egy kortyot sem ittam, ő meg egész éjjel borozott, ahogy most Elmanderék.
Mire ezt a nagy csöndben felidézem, bénáznak egyet a svédek is, tizenegyes, belőjük. Nem kell más mozgósítás, állva nézi az egész stadion az utolsó tíz percet, hajtás van, lövés, helyzetfélék, valami. Sőt, az utolsó másodpercekben hat az öt ellen támadunk, Gera viszi föl a labdát a szélen. Lali szerint Gera Zoli húszéves korában, az utolsó percben, lépéselőnyben, simán behúzott volna a tizenhatoson belülre, csinált volna egy visszahúzós cselt satöbbi, most meg lágyan bealibizi középre, a különben esélytelen svéd védő lábára. Innentől már csak újabb illúzió kell a tragédiához: azt gondoljuk, Mellberg védekezik nálunk, de a valóság Tímár, aki alászalad, és végünk van. Mert jön, most az egyszer rendesen: Ibrahimovic.
Talán a korral jár, de az utóbbi években ábrándozásaimon egyre többször kerekedik felül a realitásérzékem. Hirtelen bevillan, hogyan tudnék visszajutni a Bahamákról, kell-e oda vízum, és egyébként is, hogy fogom ezt az egészet megmagyarázni a feleségemnek? Talán még Czerniatynski megállítása is nehézségekbe ütközhet így, közvetlenül elalvás előtt, bemelegítetlen izmokkal. Ha nem is húzódom meg, de utána még több mint tíz perc van hátra, a spanyol közönség kiröhög a lassú mozgásommal. És az milyen kínos, amikor Törő odajön hozzám a pályán, és a mentés után megkérdezi: hát te meg ki vagy?
A svédek második gólja most is gátat szab az ábrándozásnak. Lali is azt mondja, a portugál meccsre van jegy, de ő nem jön, mert még egy vereséget nem bírna el. Persze úgyis eljön, mert most lenne igazán szép valamilyen hőstett. Meg legközelebb talán már messziről is felismerjük a csatárainkat.
