Pálya a magasban

Dzsentlmenek 2.

  • Mélyi József
  • 2009.04.16 00:00

Egotrip

Klas Östergren regénye, a Dzsentlmenek cselekménye tulajdonképpen két nagy bokszmeccs közé van kifeszítve, mind a kettő visszavágó, mindkettőt az első mérkőzés vesztese nyerte: az elsőt Floyd Patterson 1961-ben Ingemar Johansson ellen, a másikat Muhammad Ali Leon Spinksszel szemben, 1978-ban. A cselekmény valamikor az utóbbi idején kezdődik, onnan pörög visszafelé a fura nevű svéd hősök ide-oda kuszálódó sorsa, akik közül az egyik bokszoló és zongorista, a másik meg költő. Minden benne van a történetben, amit érdemes tudni a korszak svédjeiről, a hatvanas évek diákmozgalmaitól a nagyvállalatok sötét üzelmeiig, csak fájó módon éppen az hiányzik, amit én tudtam 1978-ban Svédországról.

Klas Östergren regénye, a Dzsentlmenek cselekménye tulajdonképpen két nagy bokszmeccs közé van kifeszítve, mind a kettő visszavágó, mindkettőt az első mérkőzés vesztese nyerte: az elsőt Floyd Patterson 1961-ben Ingemar Johansson ellen, a másikat Muhammad Ali Leon Spinksszel szemben, 1978-ban. A cselekmény valamikor az utóbbi idején kezdődik, onnan pörög visszafelé a fura nevű svéd hősök ide-oda kuszálódó sorsa, akik közül az egyik bokszoló és zongorista, a másik meg költő. Minden benne van a történetben, amit érdemes tudni a korszak svédjeiről, a hatvanas évek diákmozgalmaitól a nagyvállalatok sötét üzelmeiig, csak fájó módon éppen az hiányzik, amit én tudtam 1978-ban Svédországról. Ha tizenegy évesen például megkérdeztek volna, mi jut eszembe a "háromkoronásokról" - mondjuk csak Knézy Jenő kérdezte volna így -, akkor valószínűleg (a téli sportokat leszámítva) három nevet mondok: Ronnie Hellström, Björn Borg meg az ABBA. Nos, példátlan módon ők nincsenek benne ebben a kiváló könyvben. Persze a bajuszkirály Hellström akkor már számunkra is túl volt a csúcson, de ha a játszótéren nagyot akartunk védeni, még az ő nevét mondtuk be (vagy Tomaszewskiét, mert Gujdárok valamiért nem voltunk). Borg azonban épp akkoriban volt az atyaúristen, még két éve volt hátra a felülmúlhatatlan McEnroe érkezéséig, nem is beszélve az ABBA-ról, amely szintén tiszta előnyt élvezett a Boney M.-mel szemben (mert még nem táncoltunk, azért). A svéd bokszról viszont abban az időben egyikünk sem hallott semmit. Ha jól emlékszem, nem is verekedtünk sokat, legfeljebb a Fradi-Dózsa-ellentét éleződött ki annyira az osztályban, hogy az olvasókönyvvel ütöttük egymás fejét. De ez biztos, hogy korábban volt, mert talán a harmadikos olvasókönyv volt nyakroppantóan vastag, ötödikben meg inkább már csak kokit adtunk. Ha ebben az időben veszekedtünk, akkor elsősorban azért, mert nem tudtuk eldönteni: az ABBA-ból a szőke vagy a barna nő tetszik-e jobban. Az igazi problémát persze az jelentette, hogy mindezt magunkban sem sikerült tisztázni; pont úgy, mint az optikai csalódások egyik leghíresebb illusztrációja, a kacsa-nyúl probléma esetében: ha az egyik oldalon a kacsát látom a képben, nem láthatom a nyulat és vice versa. Egyszerre vagy csak a szőke nő tetszik, vagy csak a barna. Vagy-vagy. Ötödikben már majdnem annyit tudtunk az életről, mint egy tapasztalt bokszoló.

1961-ben Ingemar Johansson, a svédek bálványa - mert hát valójában rá épül a könyv - már igazán tapasztalt bokszolónak számított, mégis kikapott Pattersontól, s így vesztette el a világbajnoki címet. Tulajdonképpen ez várható is volt, hiszen egy életművész nem sokáig maradhat a csúcson a nehézsúlyú profik között. A svédek Ingója pedig tudta, mi az élet; 1961-ben így írt róla a New York Times: "Johansson szereti a publicitást, az édes életet, és valószínűleg annyit tudhat a női formákról, mint Vesalius óta egyetlen férfi sem. Amikor két éve kiütötte Pattersont, az a visszavert mértékletesség győzelme volt, a Copacabanának ajánlott diadal." A XVI. század nagy anatómusának felemlegetését persze korántsem a bajnok orvosi ismeretei indokolták: Johansson még a saját - ekkoriban csak "Thor pörölyeként" emlegetett - jobb öklének erejére is csak misztikus magyarázatot talált: "Van valami furcsa a jobb kezemmel, amit nagyon nehezen tudnék elmagyarázni. A karom szinte magától mozog. Gyorsabb, mint a szemem, nem is látom. Anélkül, hogy irányítanám, elindul a jobbom, ha pedig talál, végigárad egy remek érzés a karomon, utána pedig az egész testemen." Szóval nem az anatómiáról volt szó, nem is az észről, Johanssont az elálló füle és a csibészes mosolya miatt imádták a nők. Meg a bunyóiért.

Korán kezdte, első meccsét az utcán vívta nyolcéves korában egy kilencéves ellen, és győzött. Tizenhárom éves volt, mikor versenyszerűen kezdett bokszolni, húszévesen a helsinki olimpián már bejutott a döntőbe. Itt érte élete nagy csalódása, passzivitás miatt leléptették, sőt még az ezüstérmét is elvették, harminc év múlva kapta csak vissza. Gyorsan beállt profinak, és immár egyre agresszívebb stílussal egyre feljebb lépdelt a ranglétrán, végül Európa legjobbjaként 1959-ben kihívhatta a világbajnokot, a bivalyerős Floyd Pattersont. A júniusi meccsre májusban már a New Yorkhoz közeli hegyekben edzett, a spártai előkészületek látványához szokott amerikai sajtó legnagyobb megrökönyödésére családtagjai, valamint gyönyörű barátnője (hivatalosan titkárnője) társaságában. Johansson reggel golfozott, délután bokszolt kicsit, este pedig beautózott New Yorkba vacsorázni és táncolni. Ezek után teljesen esélytelennek titulálták. A június 26-i meccsen hétszer ütötte ki Pattersont, mire a bíró beszüntette az egyoldalú küzdelmet. Az egész világ ámult a győzelmen, s még a Képes Sport is így tudósított: a hűvös svéd "tartózkodó nyilatkozatokat mond verítékező amerikai újságírók tollába, s egy ronggyá vert néger fiú az öltöző padján szédelegve próbálja kibogozni: hogyan is történt". Svédországban, ahol a rádió nem közvetíthetett profi bokszot, a Radio Luxembourg adását hallgató százezrek kezdtek éjszakai örömünnepet, s mikor Johansson hazatért, helikopterrel vitték a göteborgi futballstadionba, ahol huszonötezer ember várta. Amerikában vetélkedőműsorokba hívták, a Life magazin címlapján "barátjával" (with his friend), Birgittel szerepelt, a Sports Illustrated pedig "Az év sportolója" címet aggatta rá. Még kétszer bokszolt utána Pattersonnal, mindkettőt elveszítette, de a hírnevén ez sem csorbított. Oly sok bokszolócsillaghoz hasonlóan filmszerepeket vállalt, egy ízben Alan Ladd és Sidney Poitier mellett is játszott. 1963-ban vonult vissza a boksztól, utána néhányszor megházasodott és elvált, meghízott, majd maratoni futásba kezdett, és lefogyott. Pattersonnal jó barátságban maradt, a nyolcvanas évek elején együtt futották le a stockholmi maratont. Patterson volt a gyorsabb, Johansson viszont még mindig olyan népszerű, hogy az utolsó kilométereken két motoros rendőrnek kellett előtte megnyitnia az utat az őt éltető tömegben. Ingemar Johansson idén januárban halt meg Alzheimer-kórban, akárcsak néhány évvel korábban nagy ellenfele.

Az egész ennél persze sokkal kuszább, és csak azért írtam le, mert van egy nő is a svéd könyvben, aki pont olyan, mintha egymásba ojtanák a szőkét és a barnát az ABBA-ból. Végül is, talán ez az irodalom.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.