1974 januárjában a Magyar Televízió rendkívüli éjszakai adásban közvetítette a New York-i Madison Square Gardenből a Muhammad Ali- Joe Frazier nehézsúlyú bokszvilágbajnoki döntőt. Nagyon sokáig hidegen hagyott, hogy nem néztem meg, egyrészt, mert egy hétéves gyereknek tényleg lehetetlenül későn volt, másrészt, mert apám azt mondta, hogy nem is olyan érdekes az egész, reggel majd megtudjuk az eredményt. Apám ezt mindig nagyon ügyesen csinálta. Amikor 76-ban is elnyomott az álom, és átaludtam a német-cseh (a korban: NSZK- Csehszlovákia) Eb-döntő hosszabbítását és Panenka örök érvényű tizenegyesét, reggel azt mondta: a végén olyan fáradtak voltak, hogy már csak álltak a pályán, aztán Hoeness fölérúgta az utolsó büntetőt. Nem lett volna érdemes fönnmaradni.
Az elszalasztott foci aztán néhány évvel korábban kezdett el fájni, mint a boksz, ami azért mégiscsak felnőttsport. Talán nem is fájt volna egyáltalán, ha egy barátom nem meséli el néhány hete, hogy ő bizony látta. Nyolcévesen. Apja liberális szülő volt, fölkeltette, együtt nézték. Én is liberális apának gondolom magamat, de ha most hétéves lányom meg akarná nézni a sorsdöntő éjszakai bokszmeccset - hogy is jutna eszébe? -, biztosan lebeszélném. Elbagatellizálnám az ügyet: két néger püföli egymást az éjszakában, minek azt nézni? Na jó, farizeus, aki vagyok, nem mondanám, de gondolnám. Visszagondolva meghökkentő, hogy apámnak ilyen mondat meg sem fordult volna a fejében. Sőt, hiába kutatok az emlékeimben, nem találkoztam soha senkivel, akinek az emberek közti egyenlőségjel - bőrszínre, vallásra, bármire tekintve - mindig ennyire természetes lett volna, mint neki. Igaz, hogy akkoriban ő sem mondott Alit, de ezt is inkább megszokásból. Az eredeti nevét mondta, úgy, ahogy a sportriporterek: Kassziusz Kléj. Érdekes módon Frazier is következetesen és tüntetőleg Cassiusnak szólította ellenfelét, az meg egy tévéműsorban - épp a 74-es meccs előtt - "tudatlannak" nevezte őt. Illetve mindketten
Tamás bátyát
mondtak a másikra, hozzáfűzve néhány jól irányzott gondolatot arról, hogy ki szolgálja a fehéreket, és milyen mélyen. Ellentétük egyrészt abból adódott, hogy amikor az iszlám hitre tért Cassius Clayt, a későbbi Cassius X-et, a még későbbi Muhammad Alit - aki egész pályafutását tette kockára azzal, hogy nem ment el Vietnamba - 1967-ben megfosztották a világbajnoki címtől, Frazier lett az utóda. A másik ok Ali eredendő show-érzéke volt, a hergelés is ennek lehetett része. Egyesek azt mondják, a ringen kívül egyébként jóban voltak, mások szerint a balhorgok és felütések valószínűleg kevésbé fájtak, mint a verbális adok-kapok. Három meccsük volt: az első egyenesen az Évszázad Mérkőzése, a harmadik pedig a Quezoni Krimi (eredetiben: The Thrilla in Manila) a közbülső, a 74-es, amit tulajdonképpen láthattam volna, az meg csak a Második. Azt írják a történészek, hogy nem is volt különösebben jó meccs, Ali ütött egy nagyot a második menetben, aztán kihúzta a végéig számtalan egyenessel és pontelőnnyel. A képeken látszik, hogy a küzdelem nem viselte meg őket annyira, mint az első találkozás, amely után péppé verve támolyogtak be a kórházba, vagy a harmadik, amely mindkettőjüknek halálközeli élményt jelentett. Ali mindenesetre a 75-ös mérkőzés után már békülékeny hangnemben szúrt oda örök ellenfelének: "Joe Frazier a világ legnagyobb bokszolója. De csak utánam." Ezután elváltak útjaik, Ali csillaga még egy ideig ragyogott, Frazier azonban nem nyert már több meccset; maradtak utánuk a tévéfelvételek, meg egy boksztörténeti jelentőségű fénykép, témája a mindent elmosó idő. Néhány éve készült, Ali ül egy széken a ringben, Parkinson-kórtól meggyötört arccal néz bele a kamerába, mellette áll Frazier, a régi, fényes köpeny van rajtuk, és egyformán öregek.
1967-ben - amikor még mindenki nagyon fiatal volt - mutatták be Washingtonban, majd egy évre rá a Broadwayn a Nagy Fehér Reménység (The Great White Hope) című darabot, amelynek története Jack Johnson, sokak szerint minden idők második legnagyobb bokszolója életútjára épült, és amely Alinak is annyira tetszett, hogy ettől kezdve "Nagy Fehér Reménységnek" csúfolta Fraziert. Johnson, az első színes bőrű nehézsúlyú világbajnok nemcsak hatalmas termetéről, taktikus ökölvívásáról volt híres, hanem elsősorban kihívó viselkedéséről. A ringben szinte megkínozta ellenfeleit, ritkán vitte be az első menetekben a mindent eldöntő ütést; módszeresen vert puhára mindenkit. Emellett - és ez volt az igazi botránykő - fehér nők társaságában jelent meg a nyilvánosság előtt (a Ragtime korában!), gyors kocsikból kipattanva, hiperelegánsan, mint egy valódi, de tiltott szexszimbólum. Nem csoda, hogy sikerei csúcsán a többségi Amerika a nagy reménységet kereste, aki legyőzheti a fehérek szabályaira fittyet hányó "négert". Jim Jeffries lett a kiszemelt, a hat évvel korábban veretlenül visszavonult világbajnok, aki 1910. július 4. ünnepnapján a fehér Amerika nevében szállt szembe az ereje teljében lévő Johnsonnal... és szenvedett kiütéses vereséget. A meccs hatalmas vihart kavart az Egyesült Államokban - az ünneplés, illetve a gyász számos áldozatot követelt -, de kisebb hullámok Közép-Európát is elérték. Többek között Karinthy Frigyes is reflektált rá a Johnson-Jeffries bokszmérkőzés című humoreszkjében, amelyben a pesti mozilátogató együtt érez a szegény fehér vesztessel: "Nézd, most milyen szomorúan néz azzal a szelíd, kiütött szemével" - mondja a boksznéző tánti.
Pedig Jeffries előtt akadt már egy fehér ember, aki kiütötte a verhetetlen "Dzsonzont", igaz, a Galvestoni "riás akkor még fiatal volt és tapasztalatlan. Joe Choynskinak hívták a hőst, lengyel zsidó bevándorlók gyermekét, aki sem igazán nagy (80 kg), sem igazi reménység nem volt, és még a beceneve - Krizantém Joe - sem hatott elrettentően. 1901-ben, Galvestonban találkoztak először Johnsonnal, rögtön meccseltek is. A hihetetlen ütőerővel rendelkező, sziklakemény Choynski a harmadik menetben küldte padlóra Johnsont. Ugyanebben a pillanatban a helyi rendfenntartó erők be is léptek a ringbe, közrefogták és börtönbe cipelték a két bokszolót. Ekkoriban ugyanis Texasban tilos volt a különböző bőrszínű sportolók nyilvános összecsapása, ezért mindkettőjüket huszonhárom napi elzárásra ítélték, amelyet közös cellában töltöttek el. Van róluk egy fénykép, olyan, mint a vadnyugat: ülnek, bámulnak ki nyugodtan a rácsok mögül. Egy fekete, egy fehér. A rácson innen három fegyveres ember pózol, puskával, pisztollyal, mint az újabb westernek végén, a fekete-fehérbe merevített képeken. A sheriff egyébként okos ember volt, megengedte, hogy minden délután nyilvános edzést tartsanak az udvaron; a két rab ott öklözött egymással, a texasiak pedig eljöttek, és nézték. Choynski a bő három hét alatt bevezette fogolytársát az ökölvívás finomságaiba: így vált Johnsonból minden idők egyik legnagyobb bajnoka, akit későbbi pályafutása során csupán egyszer ütöttek ki, mégpedig egy fehér ember, Jeff Willard, 1915-ben, Havannában. Pályafutása gyakorlatilag ezzel az ütéssel véget is ért, és bár a show (és a művészet) kedvéért még többek között a dada és a szürrealizmus hősével, Arthur Cravannal is megküzdött Barcelonában, a fehérek Amerikájában leginkább csak fekete ellenségként gondoltak rá. Nem véletlen, hogy a következő afroamerikai bajnokra több mint húsz évet kellett várni.
A harmincas évek közepén feltűnő Joe Louis pályafutása tulajdonképpen sohasem lett volna ennyire ragyogó, ha nem kap ki 1936-ban a nagy fehér embertől, aki nem is az amerikaiak reménysége volt. Max Schmeling ugyanis - néhány történész állításával szemben - ekkoriban már jó kapcsolatokat ápolt a náci vezetéssel, magához Adolf Hitlerhez pedig - akinek Chaplinhez hasonló fizimiskáján a feleségével titokban sokat nevetett - forródrótja volt. "Levelet kaptam a Birodalmi Sportminisztériumtól. Azt akarják, hogy váljak meg Joe Jacobstól, aki 1928 óta a menedzserem... Valóban szükségem van Joe Jacobsra. Valamennyi amerikai sikeremet neki köszönhetem" - írta Schmeling 1935-ben a Diktátornak, ő pedig a további sikerek reményében megértőnek bizonyult.
Joe Jacobs kivándorolt magyar zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New York keményebbik végén. Nem volt daliás termetű gyerek, a környékbeli ír és olasz társaságokkal folytatott csetepatékban mégis hamar ráragadt a "Yussel the Muscle" becenév, ami, ha a jiddisből és angolból visszakavarjuk, annyit tesz: Izomjocó. Jacobs tulajdonképpen semmilyen nyelven nem beszélt jól: angolul például elképesztő
magyar kiejtéssel, magyarul
pedig szinte sehogy. Két dologhoz viszont nagyon értett: a kapcsolatépítéshez és a promócióhoz. Schmelingnek például, hogy Amerikában jobban megismertesse, a "Rajnai Fekete Ulánus" enigmatikus nevet adta - hogy juthatott az eszébe? -, amit a New York-i sajtó azonnal át is vett. Furcsa melléknevű védencével együtt pendlizett éveken át a két világ között, útjaikat komoly és gyakori győzelmek, illetve súlyos, de ritka vereségek keretezték. A New York-i playboyélet és a németországi zsidóellenes hangulat közti szakadék azonban számára is egyre nehezebben volt áthidalható. Schmeling 1935-ben Hamburgban mérkőzött meg az amerikai Steve Hamasszal; ez már igazi náci erődemonstráció volt, SA-zenekarral, szűnni nem akaró heilhitlerekkel. Miután a német bajnok kiütötte ellenfelét, a bíró kihirdette a győztest, és a jelen lévő 29 ezer néző spontán módon rákezdett a Deutschland, Deutschland über allesre, a szorító közepén Schmeling és az oda gyűlt edzők és funkcionáriusok mind náci karlendítéssel fordultak a közönség felé. Jacobs, aki szintén nem hiányozhatott a csoportképről, hirtelen nem tudta, mitévő legyen, azután leheletnyit behajlítva ugyan, de mégiscsak felemelte a karját. Csak a másnapi újságokban közölt fotón látszik az arcán átsuhanó mosoly, a kezében pedig ott az elmaradhatatlan szivar... A nácik azonnal felháborodtak a kép láttán, a nemzetiszocialista jelképek zsidó megcsúfolását látták benne, de Manhattanben sem volt kellemesebb a fogadtatás - akárcsak Zelig esetében. Egy ideig még eltartott a harag, aztán az apró jelek egy szempillantás alatt háttérbe szorultak a történelmi események mögött. Az első Schmeling-Louis-meccs után a Hindenburg fedélzetén diadalmasan hazatérő német bokszolót Frankfurtban, majd Berlinben tízezrek éltették, és előbb Goebbels, majd maga Hitler is fogadta; az 1938-as visszavágó után pedig - ahol Louis az első menetben ütötte ki Schmelinget - Harlemben ünnepelt a százezres tömeg. Roosevelt elnök már a meccs előtt megmondta a Barna Bombázónak: "Joe, ilyen izmokra van szükségünk, mint a tiéd, hogy legyőzzük Németországot!" Schmeling, aki a vereség egyik alapvető okát abban látta, hogy menedzsere egy ostoba eltiltás miatt nem lehetett mellette a szorítónál, azon nyomban kegyvesztetté vált, a nácik többet már ügyet sem vetettek rá. Nem törődtek Joe Jacobsszal sem, aki egy évvel később, 1939-ben szívrohamban halt meg, negyvenegy éves korában. (Te is vigyázz magadra, kisfiam! - mondaná erre apám.)
Jack Johnson 1946-ban halt meg autóbalesetben, miután dühösen elhajtott egy büféből, ahol a fehér személyzet nem volt hajlandó kiszolgálni. Joe Louist 1981-ben, katonai tiszteletadással búcsúztatták; akkoriban azt beszélték, Max Schmeling is hozzájárult a temetés költségeihez. Ali még él. Legutóbb az amerikai elnökválasztás éjszakáján, az egyik csatorna elemző műsorában láttam egy régi képet róla. Nem tudom, mit mondhattak közben, mert a tévé némán ment. Egész éjjel.
