"Drámája van, dramaturgiája van ennek a mérkőzésnek" - mondja Novotny Zoltán a 82 kg-os kötöttfogású birkózók barcelonai olimpiai döntőjének közvetítése elején. Az interneten találtam a felvételt, a Magyar Rádió archívumában, de minél többször hallgatom, annál kevésbé érzem benne a drámát. Farkas megpörgeti Stepient, aztán felemeli, kicsit eldobja, mintha ez természetes dolog lenne; a világ akkor éppen legjobb birkózója a papírforma szerint legyőzi ellenfelét. Nincs benne az a klasszikus hősiesség, mint Weisz Richárdban, aki több mint száz éve Londonban épp egy óra alatt gyűrte le a medveszerű oroszt, nincs benne a fogcsikorgató kitartás, mint Polyák Imre tokiói győzelmében három ezüst után, és nincs meg a görög félistenek mindent elsöprő lendülete, mint Hegedűs Csaba 1971-es világbajnoki diadalmenetében.
Farkas barcelonai aranya nem is a döntő meccs drámája nyomán maradt emlékezetes, hanem egy kép miatt: a jó svádájú olimpiai bajnok megharapja az aranyérmet, hogy valódi-e. Örök emlékű komédia, akárcsak Növényi moszkvai örömtánca. Pedig Farkas pályafutásának eleje a drámával fonódott egybe. 1988-ban, húszéves korában az első nagyobb siker: junior Európa-bajnokságot nyer Lengyelországban.
Drámai különbség
A döntő mérkőzés előtt edzője, Kocsis Ferenc értesül róla, hogy Farkas méhészként dolgozó édesapja meghalt, saját méhei csípték agyon. Kocsis nem szól a tragédiáról tanítványának, csak a megnyert döntő után indul vele azonnal haza. Túl a tragédián, néhány éven belül Farkas Péter sikereivel már a magyar birkózás nagy epikai vonulatába illeszkedik: a római világbajnokságon, 1990-ben elképesztő magabiztossággal győzi le Mamiasvilit, mintegy bosszút állva Komáromi Tibor olimpiai reményeinek szétzúzóján. 1991-ben pedig nem lehet megverni, Európa-bajnok lesz és ismét világbajnok, egy év múlva mindezt megkoronázza Barcelona és a képbe merevedett gesztus.
Farkas Péter 24 éves, és az élet császára. A sorsát követő sportújságíró, Szekeres István (lapunk rendszeres kolumnistája - a szerk.) így emlékezett erre az időszakra: "Az olimpia után kozmetikai szalont nyitott, engem is meghívott az ünnepségre. Dicsértem, hogy gondol a jövőjére, csak a látvány volt kicsit furcsa: minden sárga-feketében pompázott. Az üzletnek a Darázsfészek nevet adta. A halált gúnyolta volna ki? Pszichológus kellene a megfejtéshez." A birkózás ekkor már nem annyira érdekes, évek múlva is csak a közeledő atlantai olimpia teszi megint azzá. Az 1996-os Európa-bajnokságon pedig ismét egy nagyvonalú gesztus a Budapest Sportcsarnokban. A döntőben a török Hamza Yerlikayával szemben - négy év múlva ő akadályozza meg Bárdosi Sándor olimpiai bravúrját - a szőnyegen döntetlent ér el. A törökök óvnak, a videót visszanézve a bírák Yerlikayának adják az aranyat. Farkas az őrjöngő hazai közönséget is lehűtve elsőként gratulál.
Az olimpia azonban már teljes kudarc, utána pedig a bukás profán dramaturgiája: 2001-ben szabálytalanul parkol, majd csaknem elüti az intézkedő rendőrt; felfüggesztett börtönre ítélik. 2004 októberében öccsével és egy ismerősével együtt letartóztatják, mert a családi házuk egyik épületrészében Budapest legnagyobb cannabisültetvényét üzemeltetik. Farkas Pétert első fokon felmentik, másodfokon öt év fegyházra ítélik. 2008-ban az ítélethirdetésről testvére után ő is kisétál a Pesti Központi Kerületi Bíróság épületéből, majd külföldre szökik. Az eltűnés valahogy jellemző a rendszerváltás környékének egyes sportsikerembereire, bár mindenki másként csinálja. Az úszóvilág intézője, Zemplényi György - az igazi Trebitsch? - a további csalások miatt hagyja el az országot, a kajakbajnok Hódosi meg úgy válik köddé, hogy azt sem lehet tudni, elkövetett-e valamit. Farkas eltűnése már inkább egy operettországra jellemző: milyen lenne egy Schiller-dráma, amelyben a főhős az ítélethirdetés előtt kikéredzkedik a mellékhelyiségbe? Farkas Pétert Andorrában fogják el - mintha tényleg egy operettben lennénk.
Közben persze a birkózás sem a régi már. Az egykor volt nagyságok hírneve megkopott; nemcsak Zombori Ödön vagy Szilvásy Miklós neve cseng ismeretlenül, de negyvenéves kor alatt még a felejthetetlennek gondolt Kozma Picit sem ismeri szinte senki. Mindez a változó médiának köszönhető: gyermekkoromban kötelezően bemondták a tévében még a Seelenbinder-emlékverseny valamennyi eredményét is, ma pedig már kizárólag az olimpia számít. Ott is szinte a legrövidebb kiugrási lehetőség a birkózóké, hiszen napközben általában derült égből villámcsapásként halljuk, hogy "Fodor egy óra múlva az aranyért mérkőzik". Persze ma már az olimpián szerzett hírnév sem kötelez: Majoros ittasan karambolozott, Sikét egy kölcsönügylet miatt felfüggesztett börtönre ítélték. Legutóbb Bárdosi - mint szumóbajnok - doppingolt, de azt mondta, darázscsípés ellen kapott oltást. Drámák helyett a kisszerű tragikomédiák korába érkeztünk. Ez pedig szomorú.
Valahogy nálunk sem a közönség, sem a visszavonult sportolók túlnyomó része nem tud mit kezdeni az eltűnt idővel és a példakép-szereppel. Az utóbbi években néha együtt utazom a HÉV-en Albert Flóriánnal. Csillaghegyen szokott felszállni, bejön végig a Batthyány térig. Ha még mindig szálfaegyenes tartásával megjelenik, körbenézek, ki ismeri fel. Inkább csak az idősebbek szeme csillan, a nálam fiatalabbak ki sem pillantanak a mobiljukból. Ilyenkor néha elgondolom, mi történne, ha Beckenbauer felszállna a müncheni S-Bahnra. Az utasok nyilván megcsodálnák a jelenést, majd maguk húznák el a szerelvényt a következő állomásig. Pedig Beckenbauer sem teljesen makulátlan. Néhány évvel ezelőtt Zürich belvárosában figyelmetlenül vezetett, és megkoccantott egy autót. Miután elismerte a vétkességét, a "Császár" csak annyit mondott a másik autósnak: "Annak, hogy az 'ismeretlen elkövető elmenekült', az esetemben, azt hiszem, nincs értelme."
Valahol itt rejlik a drámai különbség.
