Mélyi József

"(hisz ez is mind általatok lett)" Ovidius: Metamorphoses Kezdetben volt egy Ronaldo. Illetve rögtön kettő. Már ez az apró bizonytalanság is mutatja, hogy kaotikus viszonyok jellemezték a nyolcvanas éveket.

Minden korszaknak megvan a maga kövér futballistája, és mindegyik a maga módján az. Van köztük olyan, aki egész életében túlsúlyos volt (Mölby), van, aki ha kellett, mindig gyorsan leadta, de a jelző rajtaragadt (Puskás), van, aki időről időre meghízik (Ronaldo), és van, aki csak gyereknek volt kövér, mégis ez a beceneve (Batistuta). Valószínűleg az ismét kikerekedett brazil fenomén miatt vált széles körben elterjedt bulvártémává a kövér labdarúgók története; az egyik angol lap például elkészítette minden idők legjobb dagadt futballistáinak listáját, amelyen a Száguldó őrnagy egy ismeretlen értékelési rendszer áldozataként az ötödik helyre szorult.

Szegény jó Coubertin bárónak nem volt könnyű sorsa. Pedig gondtalan arisztokratatársaihoz hasonlóan ő is élethosszig elüldögélhetett volna párizsi palotájában; azonban mégsem így tett, sőt, magára vette az ifjúság testnevelésének nyűgét, és az olimpiai eszmére áldozta minden pénzét. A mozgalom kínkeserves indulása után átélt sokféle olimpiát, volt, amit ő maga is csak "közönséges zsibvásárként" aposztrofált, aztán megérte a húszas években a sikereket, sőt még a berlini játékokat is, csak utána halt meg svájci szegénységében; az ötletén megtollasodott olimpiai potentátok késve jött segélyét már csak a rokonok vehették át. Mélyi József

Abban a pillanatban, amikor a csapatversenyben Boczkó az utolsó tust is elszenvedte a megjegyezhetetlen nevű kínai párbajtőrözőtől, bizonytalan időre beszüntettem az olimpia hallgatását és nézését.

Legalábbis a lexikonokból tudjuk, hogy a klasszikus kínai jelek szinte felülmúlhatatlan tömörséggel foglalják magukba az ősi bölcsességeket, s nyithatnak kaput számunkra egy addig ismeretlen világ felé. Feltéve persze, hogy értjük őket.

Legutóbb egy Chelsea-Arsenal-meccs alatt töprengtem el azon, ki volt az első színes bőrű ember, akit életemben láttam, de még most sem tudnám biztosan megmondani. Pelé kézenfekvő lenne, ő meg Jairzinho nyilván megelőzi Angela Davist és Rhoda Scottot, nem elfeledkezve Sidney Poitier-ról, ahogy szalad a mezőn Tony Curtisszel a Megbilincseltekben. Az viszont, hogy ki volt az első európai "néger" - igen, akkoriban még persze sic! -, akit láttam, az teljesen bizonyos. Eusebio, a mozambiki bika, a kettes számú Fekete Gyöngyszem, Guttmann Béla felfedezettje, a portugálok büszkesége.

A németek mítosza most negyven körüli generációm számára végleges formáját a nyolcvanas években nyerte el, pontosabban 1982-ben és 1986-ban. Mindkét világbajnokságon borzalmas játékkal, hol az osztrákokkal lepaktálva és Battiston kiütött fogain át, hol meg tizenegyeseket védve és berúgva, foggal-körömmel védekezve jutottak teljesen érdemtelenül döntőbe.

Most végre mi is úgy érezhetnénk, hogy a futball mélyére látunk. A tévé jóvoltából mindig tudjuk, ki mennyit fut, hányat passzol, birtokol vagy nem birtokol, lő-e, s ha igen, hányszor nem oda. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a nagy statisztikák közepette semmi sem derül ki.

Lassan talán bekövetkezik, amire titokban vártam. Úgy tűnik ugyanis, hogy a játékvezetők kezdenek belemelegedni, és saját kezükbe veszik az Európa-bajnokság irányítását.

Ha az Európa-bajnokság első két napjának eseményeiből indulunk ki, csakis a daliás idők nemzetközi sportvezetőinek bölcsességét látjuk igazolódni.

"Jelenkori viszonyaink tanulmányozásához Marx és Engels ad iránytűt a kezünkbe." Ismeretlen kelet-európai történész Magára valamit is adó futballszakértő ilyenkor még nem latolgatja nyilvánosan az esélyeket. Fejben ugyan már mindent helyére tett: értékelte a pillanatnyi formákat, kombinált, majd előre lejátszotta a meccseket, de - a reklámgalléros sarlatánok szavaival élve - "jóslásokba nem bocsátkozik". Tapasztalatból tudja: egy Európa-bajnokság annyira komplex, sokváltozós rendszer, hogy még az előrelátásban oly járatos bél-, madár- vagy villámjósok, kockavetők és álomlátók sem tudnák bizonyosan megmondani, ki kerülhet be a negyeddöntőbe.

Van egy kapus Angliában, úgy hívják, hogy Robinson. Neve alapján szegény hősünk híres lehetne robinzonádjairól vagy a kapufára akasztott pisztolyáról, de őt mégsem valamely nagy tette, hanem a zágrábi stadion egyetlen apró dombocskája segítette kétes ismertséghez. Ezt a szabad szemmel alig látható, végzetes kupacot az ellenfél kapusa túrogatta össze a horvát-angol mérkőzés első félidejében, hogy az esőtől csúszós talajon a labdát ráhelyezve kirúgását erről végezhesse el. Fordulás után pedig pont ezen a kitüremkedésen pattant meg Gary Neville hazaadása, méghozzá éppen csak annyira, hogy a labda nevezett Robinson lába fölött átugorva nevetségesen és védhetetlenül vánszorogjon a kapuba.