Ennek egyelőre csak apróbb jelei vannak, nehogy elsőre nagyon megijedjünk: befújnak egy lesgólt a lengyeleknek, aztán mintha véletlen lenne, bemondanak ugyanott egy tizenegyest az osztrákoknak is. Egyik helyen leküldik egyszerre a két legjámborabb edzőt, máshol meg - épp a legvérmesebbeknél - nem engedik föl a cserét, hadd legyenek kis ideig kevesebben. Szóval a bírók talán mégis elkapták a fonalat. Azért reménykedtem ebben, mert eredetileg az volt a sejtésem, hogy az Európa-bajnokság meglepő és titkos párhuzamokat fog felmutatni az 1934-es olaszországi vébével. Nem kopírozza le teljesen, csak úgy áttűnéssel, mint egy jó testrablós sci-fi. Először a nyolc közé jutó csapatok hasonlóságára gondoltam, de erre már nincs sok remény. Pedig a nyolc közül hét most is itt volt - na, ki volt a nyolcadik: hát nyilván mi -, de most már látszik, hogy gyorsan elhullanak: elmentek már a csehek, a svájciak és az osztrákok is. A következő, most már azért igencsak halvány reményemet tehát a bírókba vetettem, akik akkoriban felháborító ítéleteik egész sorával vágták tönkre a vébét, juttatták győzelemhez az olaszokat, és fosztották meg reményeiktől többek között a spanyolokat, a cseheket és az osztrákokat. Ha más nincs, legalább valami jó zaftos igazságtalanságra vágyom - mint amikor a testrablók győznek.
Az már most biztos, hogy az Eb a legkevésbé az 1938-as vb-re fog hasonlítani, nem csupán azért, mert nem lehet itt Holland India vagy Kuba, de azért is, mert az osztrákok és a németek akkor éppen történelmileg közös csapattal indultak. A "közös csapat" kifejezés persze épp a lényeget fedi el, azaz hogy az Anschluss nyomán frissen bekebelezett osztrákok csak kényszerűen játszottak a német birodalmi mezben. A náci vezetők úgy gondolták, hogy a korszak legjobbjai között jegyzett csapatok egyesítéséből csakis verhetetlen tizenegy születhet, ezért - a mindenható "Reichssportführer" parancsára - az összevont együttesnek minden alkalommal, kötelező jelleggel hat német és öt osztrák, vagy öt német és hat osztrák játékosból kellett állnia. Az akkoriban már a válogatottat edző Sepp Herberger rögtön átlátta, hogy a német erőfutball és a kombinatív, tologatós osztrák foci nem illeszthető össze, így már áprilisban megkérdezte a párt illetékesét, vajon lehetséges lenne-e, hogy mégis inkább két külön csapattal vegyenek részt? A válasz úgy szólt, hogy nem, pontosabban: nem, mert "a történelem ezt várja el tőlünk". Herberger, aki maga is a náci párt tagja volt, természetesen engedelmeskedett; a vébén pedig megismételt meccsen, szégyenszemre 4:2-re kaptak ki az előzőleg lesajnált Svájctól.
Akármelyik példát vesszük is, a sorsdöntő német-osztrák mecscseknél valahogy mindig felszakadnak a múlt sebei; most sincs ez másként. A horvátok elleni vereség, illetve a lengyelek elleni döntetlen után, német és osztrák oldalon egyaránt
Córdobát emlegették,
az argentin nagyvárost, ahol harminc évvel ezelőtt az osztrákok utoljára megverték a nagy németeket. Krankl két perccel a vége előtt vágta be a győztes gólt, az osztrák riporter ordítását - "I wer' narrisch", ami bécsiül annyit tesz: bedilizek - még ma is kívülről tudja minden szurkoló. Érdekes módon a játékosok akkor és ott a helyszínen nem is érzékelték, hogy egy mítosz pozitív és negatív oldalára kerültek; úgy gondolták, mivel a németek csak nagyarányú győzelem esetén juthattak volna döntőbe, egy idő után tulajdonképpen tét nélküli volt a meccs. A két csapat együtt repült Buenos Airesbe, az úton jól leitták magukat, és igazából csak hazatérve jöttek rá, mi is történt: a németeket rettenetesen kifütyülték, az osztrákokat hősként ünnepelték.
A "córdobai csodát" - illetve szégyent - azóta is emlegetik, sőt nemrég újrajátszották. Egy hónappal ezelőtt Bécsben, a Hanappi Stadionban a svájci művész, Massimo Furlan, Hans Krankl bőrébe és mezébe bújva sajátosan átkoreografálva elevenítette fel az 1978-as mérkőzés eseményeit. Furlan, aki néhány éve először az olasz válogatott 1982-es győzelmét idézte fel, később pedig Párizsban Michel Platini egyik meccsét utánozta le, egy-egy performansz erejéig betanulja kedvenc játékosa kilencvenperces mozgását, és azt valóban kilencven perc alatt adja elő; csapattársak, ellenfél, bíró és labda nélkül, viszont az eredeti kommentárral kísérve. Ezúttal háromezer néző láthatta őt Krankl szerepében, ahogy helyezkedik, lökdösődik, fetreng, a bírónak magyaráz, vagy ahogy két perccel a vége előtt a nem létező ellenfelek között elcikázva labda nélkül belövi a győztes gólt: öröme pedig határtalan.
Az osztrákok most a valóságban is erre az örömre vágytak, és lazának tettették magukat, a németek viszont borzasztóan tartottak a szégyentől. A legnagyobb gondot persze nem maga a tét, hanem az okozta számukra, hogy nem tudták megmagyarázni a horvátok elleni vereséget. Mert különben olyan nincs, hogy valamire ne találjanak okot: rossz az edző, nincs utánpótlás, gyenge volt a felkészülés - most azonban hiába tanakodtak, nem jutottak semmire. Ezért aztán felöltötték nagyon komoly arcukat, erősen összetartottak, és nekiveselkedtek. Gómez tulajdonképpen két perc alatt el is intézhette volna az egész problémát, de egy méterről kihagyta. Helyzetecskék és némi mezőnyjáték után azután az osztrákok is lábra kaptak, és egy pillanatra felvillant a két csapat néhány hónappal ezelőtt ugyanitt játszott meccse. Akkor harminc percig tartott a csoda: Schweinsteiger akkora kötényt kapott, hogy a riporter elfelejtett megszólalni, Lehmann két percen belül háromszor nyúlt mellé, az osztrákok pedig csak azért nem rúgtak gólt, mert alapvetően szerencsétlenek voltak és bénák. Mindenesetre felmosták a pályát a németekkel, akik alig találták a helyüket. Aztán jött Hitzlsperger, a mozsárágyúlábával, és bevágta messziről; minden átalakult, a vége sima 3:0 lett. Most okosabbak voltak az osztrákok, tudták, hogy összesen harminc percig tudnak játszani, és ezt az egész meccsre elosztották. Persze ezzel együtt elosztották a szerencsétlenséget és a bénaságot is, így aztán egy pillanatig nem veszélyeztették a német győzelmet. Jött Ballack az ő mozsárágyúlábával és 121 kilométer per órás sebességgel bevágta a mindent eldöntő gólt.
Amellett, hogy konstatáljuk a csoda elmaradását, a németekkel kapcsolatban továbbra is csupa kétely minden: mint korábban annyiszor, most sem lehet eldönteni, hogy a legmélyebb krízis vagy a bajnoki cím felé haladnak. Már látszik, hogy nincsen olyan jó szélsőjük, mint a hollandoknak, hogy a középső védelem összevissza zár, hogy Podolski nem egy Ribéry, és Frings mégsem egy Gattuso, csapatként azonban sohasem írhatjuk le őket. Ráadásul az egész ország mögöttük áll: Angela Merkel például most öt koalíciós miniszterével együtt jelent meg a dísztribünön. A meccs végén a kancellár asszony elmondta, hogy a válogatott következő mérkőzésére sajnos nem tud ellátogatni, de megígérte, hogy az Európa Tanács üléséről portugál kollégájával kiszaladnak néha, megnézni a tévében, hogy állnak a fiúk.
Szegény osztrákok meg továbbra is emlegethetik Córdobát vagy a Wunderteamet, és várhatják, mikor jön feléjük újra Furlan.
