Legutóbb egy Chelsea-Arsenal-meccs alatt töprengtem el azon, ki volt az első színes bőrű ember, akit életemben láttam, de még most sem tudnám biztosan megmondani. Pelé kézenfekvő lenne, ő meg Jairzinho nyilván megelőzi Angela Davist és Rhoda Scottot, nem elfeledkezve Sidney Poitier-ról, ahogy szalad a mezőn Tony Curtisszel a Megbilincseltekben. Az viszont, hogy ki volt az első európai "néger" - igen, akkoriban még persze sic! -, akit láttam, az teljesen bizonyos. Eusebio, a mozambiki bika, a kettes számú Fekete Gyöngyszem, Guttmann Béla felfedezettje, a portugálok büszkesége. Nem is olyan meglepő ez; Portugálián kívül a hetvenes évek elején már alig valakinek volt komoly gyarmata, így érthető, hogy a válogatottban - meg számomra a Benficában - szinte csak náluk jelent meg a fekete bőrszín. Persze ha akkoriban úgy ömlött volna mindenhonnan a foci, mint manapság, biztos tudtam volna többekről is, hiszen az osztrákoknál, svájciaknál, walesieknél, hollandoknál már korábban is akadt egy-egy színes bőrű válogatott, nem is beszélve a franciákról, akiknél az első szenegáli már 1931-ben pályára lépett, vagy a skótokról, ahol Andrew Watson már ennél is ötven évvel korábban. Ezt azonban akkor mind nem tudtam, ebből kifolyólag a 78-as vb-n Marius Trésor megjelenése a francia védelem közepén pont annyira döbbentett meg, mint amikor tavaly a rögbi-világbajnokság döntőjében a dél-afrikaiak csupa fehér játékossal álltak fel, s csak a cserék között akadt egy szem díszfekete. De nem, a hetvenes évek végén az igazi meglepetést mégis egy másik információ okozta, amit a rendkívül korrekt magyar riporterek az idevágó közvetítések során - persze némi rosszallással a hangjukban - sosem felejtettek el megemlíteni, mármint hogy a pályán látható Viv Anderson, a Nottingham Forest védője volt az első színes bőrű angol válogatott. Szolidaritásra nevelt gyerekként akkoriban én is azt gondoltam, ha valahol, hát ott már régen sor kerülhetett volna egy néger beválogatására. Néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy egyszer, nagyon régen tényleg majdnem így is történt.
Arthur Wharton, akit rajongói egykor "coloured gentleman"-nek vagy "Észak legjobb kapusának" neveztek, a tizenkilencedik század utolsó harmadának egyik legsokoldalúbb és legszínesebb sportolóegyénisége volt. 1865-ben született a mai Ghánában, az akkori Aranyparton, édesapja Nyugat-Indiából származó metodista misszionárius, édesanyja a helyi fante királyi család rokonságához tartozó asszony; különös módon mindketten rendelkeztek skót felmenőkkel. A jómódú család a tehetséges ifjút tisztességes hivatalnoki pályára szánta, ezért már tízévesen Londonba küldték tanulni. Amikor a kis Wharton néhány év múlva átmenetileg visszatért Afrikába, talán a szigetországi élmények hatására már nem a karrier érdekelte, hanem az aranyparti felső középosztály által lenézett tevékenység: a sport. Így maradt ez azután is, hogy 1881-ben végleg Angliába került, ahol a metodista college-ban a hittanórák helyett a krikett, az atlétika, a rögbi, a kerékpár és mindenekelőtt a futball jelentette számára a legfőbb elfoglaltságot. Az életére csaknem két évtizedig jellemző sokoldalúsága valóban megdöbbentő; ugyanis valamennyi sportágat szinte egyszerre űzte. 1886-ban a Stamford Bridge-en megnyeri az Amatőr Atlétikai Szövetség 100 yardos bajnokságát, méghozzá kerek 10 másodperces világrekorddal. Egy évvel később megvédi címét, majd immár profiként hendikepversenyeken indul, 1888-ban itt is bajnokságot nyer. Ugyanebben az évben rekordidővel győz a Blackburn-Preston-tricikliversenyen. A nyolcvanas évek közepétől egészen negyvenéves koráig különböző professzionális krikettcsapatokban játszik, de a neve néha felbukkan bemutató rögbimérkőzések jegyzőkönyvében is.
Mindez azonban korántsem jelentett számára akkora népszerűséget, mint amekkorát labdarúgóként szerzett, mindenekelőtt Észak-Anglia pályáin. Első sikereit a Darlingtonban aratta, majd a kor egyik legjobb csapatához, a Preston North Endhez szerződött; a csúcson, 1887-ben az angol kupa elődöntőjében a West Bromwich Albiontól szenvedtek 3-1-es vereséget. Bár pályája elején még gyakran játszott csatárt is, ekkoriban már kizárólag kapusként számítottak rá. Ma már nehéz elképzelni: a világ leggyorsabb emberére. Persze akkortájt még másként nézett ki a játék: a kapus egészen a félpályáig megfoghatta a labdát, de még a kapu torkában is fel lehetett öklelni, akár volt a kezében valami, akár nem. Az általunk ismert kapusok közül a nagy mozgásigényű Higuita vagy a csípővel romboló Tony Schumacher talán akkoriban is megállta volna a helyét, Wharton nyomába azonban nem értek volna. Tizenegyesnél például Schumacher is nagyobb helyet hagyott az egyik oldalon, de az meg sem fordult volna a fejében, hogy a meccs hevében az egyik sarokba állva kínálja föl a teljes kaput, majd egy valószínűtlen párducugrással érjen át a túlsó oldalra, mint tette ezt sötét bőrű elődje. Higuita legendás skorpiórúgása pedig meg sem közelíti azt a trükköt, amit Wharton a Rotherham kapusaként vetett be a Sheffield Wednesday ellen. Hősünk ugyanis felkapaszkodott a felső kapufára, a felé szálló labdát két lába közé fogva védett, majd felhúzódzkodott, úgyhogy a három rárontó csatár a hálóban kötött ki.
Talán mondanom sem kell, hogy Wharton - bár a rasszista megnyilvánulásoktól ő is szenvedett - hamarosan az északi munkások hőse lett. Gyakran több csapatban játszott egyszerre - mindegyik más versengésben indult -, míg végül úgy tűnt, a kilencvenes évek közepén a Sheffield Uniteddal révbe is ér: a városban imádták, még egy kocsmát is kapott. Azután épp egyik védjegye lett a végzete: the prodigious punch, az elképesztő öklözés. Egy sorsdöntő meccsen ugyanis sorsdöntő helyzetben mellébokszolt, így a Sheffield kapujából kiszorította őt a fiatal Henry "Fatty" Foulke, minden idők legkövérebb játékosa, akinek történetéről most nyilván helyszűke miatt mondunk le.
Whartont szerették a nők, ő pedig szerette az italt; az út innen már lefelé vitt. Az Ashton North Endben még középcsatárként ő a csapatkapitány, azután 1902-ben a Stockport County csapatánál befejezi futballpályafutását. Sok mindennel próbálkozik, kevés sikerrel. 1914-ben még felkérik krikettedzőnek, de a háború alatt csak a bányamunka marad; 1930-ban bekövetkezett haláláig Dél-Yorkshire-ben csilléket mozgat.
Arthur Wharton, akit 1887-ben az angol válogatottba jelöltek, de a nemzeti mezt sosem húzhatta magára, elfeledetten, 67 évig feküdt jeltelen sírban. Az életét ismét méltó helyére állító rasszizmusellenes szervezet róla szóló kiállítását a Nemzeti Futballmúzeumban 2003-ban Viv Anderson nyitotta meg.
