Minden korszaknak megvan a maga kövér futballistája, és mindegyik a maga módján az. Van köztük olyan, aki egész életében túlsúlyos volt (Mölby), van, aki ha kellett, mindig gyorsan leadta, de a jelző rajtaragadt (Puskás), van, aki időről időre meghízik (Ronaldo), és van, aki csak gyereknek volt kövér, mégis ez a beceneve (Batistuta). Valószínűleg az ismét kikerekedett brazil fenomén miatt vált széles körben elterjedt bulvártémává a kövér labdarúgók története; az egyik angol lap például elkészítette minden idők legjobb dagadt futballistáinak listáját, amelyen a Száguldó őrnagy egy ismeretlen értékelési rendszer áldozataként az ötödik helyre szorult.
A téma most valahogy tényleg benne van a levegőben, és ennek Ronaldón túl két oka lehet. Az egyik, hogy a mai versenysport testi követelményei abszurdba fordultak: ha a bobversenyző nyáron nem gyúrt eleget a külső vaskosizmára, télen máris úszott az érem, ha a távgyalogló ősszel nem égette le a füléről is az összes zsírt, rögtön oda a tavaszi pontszerző hely. Persze vannak kivételes sportágak, kivételes jelenségekkel: mennyivel könnyebb volt szurkolni a duci Arantxa Sáncheznek, mint a keszeg Heninnek, az évek során egyre kerekebbé vált Bátorfi Csillának, mint a többi megjegyezhetetlennek együttvéve. Ugyanakkor nehéz elképzelni a 120 percig sprintre képes futballistát dupla tokával. A másik ok egyszerre aktuális és örök. A közszemlére tett kövérség, az önként vállalt vagy alkati hendikep ugyanis mindig is megmozgatta az emberek fantáziáját, és felélesztette a gyermekkori apró gonoszságok emlékét. Az ember ember elleni játék, azon belül is a futball ráadásul felerősíti a gyerekek kegyetlen oldalát; "Állj be a kapuba, coca!" cseng vissza fülünkben az aljas beszólás - de innét kanyarodjunk is el gyorsan, mielőtt teljesen belecsúsznánk a Legyek ura szüzséjébe.
Ha már a pszichologizálásnál tartunk, a kövérséggel persze szívesen asszociáljuk a tekintélyt vagy a jó kedélyt is. Azt például mindenki tudja, hogy a jó "megyehármas" csapatból nem hiányozhat egy idősebb, kövér játékos, a pontrúgások mestere, aki már nemigen fut vissza védekezni, de mindig a közelben van, ha a bíró tévesen ítél. Azt is tudjuk jól, hogy a kedvenc kövéreknek mennyivel könnyebb becenevet adni. A spanyol "El Gordo" névért többen is csatáznak, viszont a németeknél igazából egyedül Uwe Seeler maradt "der Dicke", bár gyakran emlegetik a legendás jugoszláv edző, Csik Csajkovszki jelzőit is, amelyeket az ő rettenetes németségével aggatott az ifjú Gerd Müllerre: "kleines, dickes Müller" - mondta. A Dundika legjobb angol megfelelőjét, a Fattyt sem alkalmazzák minden teltkarcsúbb jöttmentre. A név első számú viselője persze a századelőn sikeres, majd tragikus sorsú, százötven kilós burleszkszínész, Fatty Arbuckle, aki villámgyors hátraszaltói mellett arról is nevezetes, hogy ő tanította meg Buster Keatont többek között a tortadobálás helyes módszerére.
De most egy időre tegyük félre a vaudeville-t, hiszen Fatty volt a beceneve a világ valaha volt legkövérebb profi és válogatott futballjátékosának, a fénykorában 193 centis magassága mellett 140 kilót nyomó William Henry "Fatty" Foulke-nak, a Sheffield United, a Chelsea és a Bradford egykori kapusának. Természetesen ő is a kímélő jellegű krikettel kezdi pályafutását, de 20 évesen, 1894-ben már a Sheffield futballkapuját tölti be, kiszorítva onnan a világ akkori leggyorsabb emberét, Arthur Whartont. Labdarúgó-karrierjének legnagyobb sikereit is itt éri el: bajnokságot nyer és kétszer kupát, sőt egyszer, Wales ellen még a méretére szabott válogatott mezt is magára öltheti - "volt egy kapus Angliában" Robinson helyett. A macskaügyességű "Emberhegy" azonban nem elsősorban hatalmas győzelmei miatt maradt feledhetetlen, hanem a személyéhez és alkatához kötődő történetek nyomán.
Legendái részben nagy étvágyáról szólnak; sokan - tévesen - még ma is úgy tudják, hogy az angol szurkolók kövérgúnyoló rigmusa, a "Ki ette meg mind a pitét?" Fatty egyik akciója nyomán született. Történt ugyanis, hogy a Chelsea játékosai egy mérkőzés előtt együtt reggeliztek - volna, ha Foulke nem érkezik a többieknél korábban, és nem eszi meg valamennyi játékostársa elől az összes finomságot. Nehezen fékezte magát a pályán kívül, de a pályán is. Ha az ellenfél csatára sértegetni kezdte, megragadta a bokájánál fogva és a levegőbe emelte. Ha még ennél is jobban felbosszantották, a kekeckedő ellenfelet belevágta a kapu előtti sárba, majd ráült, és egészen addig nem kelt fel, míg a fuldokló futballista bocsánatot nem kért. Különben remekül öklözött, kirúgásai - mivel a felezővonalon is túlszálltak - akkoriban felülmúlhatatlanok voltak, és a magas labdákat is biztosan fogta. Ha viszont unatkozott a kapuban, kő kövön nem maradt. A Sheffield Daily Telegraph 1897. február 15-i beszámolójában például ez áll: "Sajnálatos, hogy Foulke nem tud gátat szabni azon szokásának, hogy lehúzza a felső lécet, amelyet ezen a szombaton végül ketté is tört."
A legtöbb történet persze magáról hatalmas termetéről szól: a nevezetes reggeli utáni mecscsen a Burton Albion ellen két tizenegyest is hárított, a hibázó csatár pedig kétségbeesetten így panaszkodott társainak: "Hová rúghattam volna? Mindenütt ő volt." A Chelsea-nél már rá is játszottak óriási termetére; a menedzser szándékosan a cingár labdaszedő fiúkat állította a csapat kapuja mögé, hogy az akkoriban átlagosan 167 centiméterre nőtt játékosok közül egyébként is kimagasló Fatty még nagyobbnak tűnjön. A Gulliver-effektus néha azonban magától is fellépett: amikor Bradfordban az egyik meccs előtt kiderült, hogy Fatty mezének színe nagyon hasonlít az ellenfélére, megpróbáltak egy másik trikót keríteni. Sem a szertárban, sem a nézőtéren nem volt azonban ekkora ing, ezért egy lepedőt kerítettek, abba csavarták bele a "Kolosszust", így védett. A végül simán 1:0-ra megnyert mérkőzésen Foulke annyira kímélhette magát, hogy a végén patyolattisztán adta vissza tulajdonosának az ágyneműt.
Fatty Foulke 1907-ben fejezte be pályafutását, de korábbi népszerűségét már nem tudta aprópénzre váltani: Sheffieldben kocsmát vezetett, ám három év múlva illegális fogadások miatt elvesztette munkáját. Ezután vásári látványosságként mutogatták, a vállalkozó kedvűek közelről lőhettek kapura az eleven falnak. Minden idők leghatalmasabb kapusa elszegényedve halt meg 42 éves korában, 1916-ban. Most pedig úgy került Ronaldo mögött a bulvárlista második helyére, hogy tulajdonképpen már senki sem láthatta őt játszani.
