"(hisz ez is mind általatok lett)"
Ovidius: Metamorphoses
Kezdetben volt egy Ronaldo. Illetve rögtön kettő. Már ez az apró bizonytalanság is mutatja, hogy kaotikus viszonyok jellemezték a nyolcvanas éveket. A kiinduló helyzet azért különösebben bonyolultnak sem mondható: az egyik Ronaldo kapus volt, a másik meg középhátvéd, ráadásul nem is egy csapatban játszottak, s bár mindketten megfordultak a brazil válogatottban, ott sem egyszerre. Nevük nem is vált volna számunkra különösebben emlékezetessé, ha a kilencvenes évek elején hirtelen meg nem jelenik a színen a nyúlfogú fenomén, Ronaldo Luis Nazário de Lima, vagyis az igazi Ronaldo. A kapussal - aki magát egyébként is Ronaldo Giovanellinek szólíttatta - így sem lehetett volna összekeverni, de ott volt a sziklakemény védő, ezért az igazi Ronaldo - aki a születésénél közreműködő orvos nyomán kapta nevét - Ronaldinho, azaz Kicsi Ronaldo néven kezdett játszani. Nem is lett volna ezzel probléma, ha Ronaldinho nem indul hihetetlen fejlődésnek; márpedig a világ legjobb játékosa mégsem lehet "a kicsi". A hátvéd Ronaldo be is látta, hogy így nem mehetnek tovább a dolgok, és egy váratlan döntéssel Ronald-óra (Nagy Ronaldo) brazilosította a nevét. Ezzel megnyílt az út az igazi nyúlfogú előtt, hogy Ronaldinhóból végre Ronaldo legyen. Itt is volt ennek az ideje, hiszen lassan már bontogatni kezdte szárnyait a még kisebb Ronaldo, a mosolygós csúnya, akit ma Ronaldinho (Gaúcho) néven ismerünk. A brazil nyelvészek a valóban komplikálódó helyzetben azt javasolták, hogy ő vegye fel a Ronaldinhozinho - Nagyon Kicsi Ronaldo - nevet, amire végül is a néveltolások miatt szerencsére nem került sor. Így aztán éveken át nyugodtan játszhatott egymás mellett Ronald-o, Ronaldo (az igazi) és Ronaldinho. Azután feltűnt Cristiano Ronaldo.
C. Ronaldo, aki csak születési évszámával kapcsolódik a nyolcvanas évekhez, már a boldog tudatlanok közé tartozik, akik nem is sejtik, milyen volt az "annak idején". Elég az hozzá, hogy más volt minden: egyes sportolók például olyan látványosan változtattak nevet, nemet vagy nemzetiséget, hogy a vasfüggöny két oldalán ülő nézők csak kapkodhatták a fejüket, ha követni akarták (volna) őket. A bolgár pártvezetés például annyira kapkodott, hogy el is vesztette a fejét. Todor Zsivkov ugyanis kitalálta, hogy a Bulgáriában élő török kisebbség minden tagja azonnal bolgárosítsa a nevét; ez alól a világhír sem mentesít, sőt. Így aztán a balkáni ökölvívás legkiemelkedőbb alakja, a világbajnok Izmail Musztafov Huszeinov, akit általában csak Musztafovként emlegettek, egy napon hirtelen úgy ébredt, hogy már Ivajlo Marinov Hrisztovnak hívják. A bonyodalmakat tetézte, hogy a szöuli olimpián hol Marinovként, hol Hrisztovként mutatták be az arcra és mozgásra azért mindenkinek ismerős bolgár héroszt, aki végül meg sem állt a bajnoki címig. Még nehezebb sors jutott minden idők egyik legkisebb súlyemelőjének, a "Zsebherkulesnek", aki első világbajnokságát még Naim Szulejmanov néven nyerte, majd a "változások" idején a Naum Salamanov név felvételére kényszerült. 1986-ban a törpe emelőgép Törökországba disszidált, ahol - miután a törökök kifizették a bolgárok által kizsarolt egymillió dollárt - Süleymanoglu néven nemzeti sportológigásszá nőtte ki magát, és három olimpiai bajnoki címet is nyert.
A nyolcvanas években - mint ezt a máig megőrzött világcsúcsokból is látjuk - bárki bármivé nőhetett, de elsősorban a női atlétáknak volt jó esélyük a változásra. Ha Jarmila Kratochvílová alakját nem is kívánjuk felidézni - álmunkban se jöjjön elő -, azért azt meg kell említeni, hogy mindenhol akadtak legalábbis kétes küllemű versenyzők. Ma már könnyen ragasztgatjuk a "különbözőekre" a transzszexuálistól a metroszexuálisig terjedő jelzőket, de akkoriban még a szavunk is elállt, ha megláttunk egy-egy orosz súlylökőnőt vagy NDK-s vágtázót. Akadt azonban két amerikai könnyűatléta, akikre - ha az okokat és okozatokat komprimáljuk - leginkább a "sztereoszexuális" jelzőt illeszthettük volna. Mindketten olimpiai bajnokok, megdönthetetlen világcsúcsok tulajdonosai: Florence Griffith-Joyner és Jackie Joyner-Kersee, akiknek már a neve sem áll jól. Eleinte mindkét heroinának csak két neve volt, de a nyolcvanas évek közepén Florence Jackie bátyjához, a szintén olimpiai bajnok Al Joynerhez ment hozzá, míg Jackie Florence edzőjével, Bob Kersee-vel kötötte össze az életét. Átváltozásuk is erre az időszakra esik, ennek igazolására elég, ha sztereóban nézzük 1984-es és 1988-as fotóikat. Joaquim Cruz, a Los Angelesben 800 méteren olimpiai bajnoki címet szerzett brazil atléta, aki testközelből kísérte végig pályafutásukat, Szöulban elmesélte, milyen megdöbbentő volt négy év után újra megpillantani a hölgyeket, hiszen - Cruz szerint - 1984-ben még ők voltak a legcsinosabbak, de négy évvel később Florence már egy férfire, míg Jackie leginkább egy orangutánra hasonlított. Előbbi azután a kilencvenes évek végén belehalt a sikerekbe, utóbbi ma is él, és mély hangján tagadja a doppingvádakat.
A nyolcvanas évek erőtől duzzadó férfitest-ideálja azért valószínűleg nem állt messze C. Ronaldo mai állapotától sem; ezt mindenekelőtt John Rambo izmaira visszagondolva idézhetjük emlékezetünkbe. Idézgetni persze leginkább az a többezernyi statiszta tudna, aki az MTK-pályán élőben csodálhatta a nyolcvanas évek legelején, hogyan védi ki a döntő pillanatban - az ekkor már valóban Rambóra gyúró - Sylvester Stallone a náci csatár tizenegyesét. Természetesen John Huston egyik legrosszabb filmjéről, a Menekülés a győzelembe című, a roskatag stadion korhűsége okán Budapesten forgatott hadifogolydrámáról van szó, amelyben Ardiles, Bobby Moore és Paul van Himst mellett trinidadi (!) katonaként kulcsszerepet játszik maga Pelé is. Mintegy a tér- és idősíkok további összekuszálása érdekében "Victor, a francia" szerepében feltűnik a filmben Gera Zoltán is, akit a stáblistán a nagyszerű karakterszínész tisztelőinek örök bánatára "Folton Gera"-ként említenek. A nyolcvanas évekhez képest persze mára a Gera név is mást jelent, az MTK-stadion is megkapta a villanyvilágítást, és Bobby Moore sem járhat többé felénk. Minden megváltozott. Annak idején nem is gondoltuk volna, hogy egy magyar bokszolót egyszer majd Nagy "Hóhér" Józsefnek hívhatnak, hogy az olimpián a hormonvizsgálat lesz a nemi minimum, és hogy pingpongos lányainknak még az Európa-bajnoki címért is kínaiakkal kell megküzdeniük. Lehet, hogy mindez egy akkori rossz álmunkból született?
Amikor egy reggel C. Ronaldo nyugtalan álmából felébredt, úgy érezte, hogy nevéből eltűnt a cé betű. Pedig szerette ezt az egy hangot - Cé, mint Cézár, gondolta néha -, és most nem is tudta, mihez kezd majd nélküle. Tűnődése közben játékosan megfeszítgette páncélbordás hasizmát. Legalább ez megvan - mondta magában, majd a másik oldalára fordult, és elaludt.
