Volt egyszer egy kínai barátom, úgy hívták, hogy Fu. Más kínai nem is tanult akkoriban az egyetemen, bár az igazat megvallva, Fu sem nagyon tanult, mert szinte egész napját a tornateremben töltötte; tulajdonképpen folyton csak kosarazott. Fáradhatatlan volt, már-már megszállottan futott, ugrott és dobált, támadott és védekezett, reggeltől estig megállás nélkül mozgott. A városban sem mászkált sokat, bár egyszer azt mondta - Tiencsinből jött, amit akkoriban nyolcmillióan laktak -, hogy számára Budapest: kicsi. Mikor egyszer két támadás között megkérdeztem tőle, hogy Tiencsin azért már elég nagy-e neki, titokzatos mosollyal és tömören csak ennyit mondott: "Tiencsin nem nagy. Peking nagy." Belém ivódott az utóbbi mondat, és azóta is csak Fura és az ő léptékére gondolok, ha Kína kerül szóba.
Kis-Peking
Az utóbbi hetekben szinte egész Magyarország egy kis Pekinggé alakult át. Külügyi, környezetvédelmi, egészségügyi, igazságügyi, valamint sport- és belügyeink, akcióink és reakcióink középpontja, úgy tűnik, soha nem látott módon Kínába helyeződött át: aggódtunk és lelkesedtünk, készültünk és gyászoltunk, tiltakoztunk és barátkoztunk - mintha minden csak Peking lenne. Odaérve aztán nem hagytunk semmit sem szó nélkül: ha erre néztünk, szmogot láttunk, ha arra, az elnyomott tibetieket, ha meg amarra, akkor rögtön kiszúrtuk a sajtószabadság hiányát. Még csak azt sem válaszolhatták erre: a kínai fal építésekor sem mondta senki, hogy szép-szép, de hogy állunk az emberi jogokkal? A vendéglátók ezért inkább a klasszikus kínai bölcsességgel a tarsolyukban csak tovább készültek és lelkesedtek, majd barátságos arcot vágtak, és mégiscsak megpróbáltak mindenkit elkápráztatni. Például - mivel tudták, a nyugatiak és a világ magyarjai szeretik a spektákulumot - minden idők leglátványosabb megnyitóünnepségével. Mondjuk az előjelek itt sem voltak egyértelműen pozitívak, mert többek között a német kancellár asszony vagy a leghíresebb kínai kortárs képzőművész, Ai Weiwei, aki a hipermodern stadion, a "Madárfészek" tervezésében is részt vett, a kínai elnyomó rendszer elleni tiltakozásul lemondta részvételét. Így aztán Ai Weiwei meg Angela Merkel távollétében, de sok más fontos ember integetése közepette, villódzó fu-dobokkal (sic!) és tűzijátékkal, Mao nélkül, de kislánnyal a zongoránál tényleg minden színpompás lett és világraszóló, avagy káprázatos és fantasztikus, ahogy az egyik magyar kommentátor ezt nem győzte hangsúlyozni. Persze a világ magyarjait ennyivel nem lehet átverni, mi rögtön sejtettük, hogy valami nem stimmel. Már akkor gyanút fogtunk, amikor a vízszintesen a levegőben futkározó embereket - a kínai akciófilmekkel ellentétben - jól láthatóan kötelek tartották, pedig tudjuk, hogy anélkül is képesek ennél sokkal keményebb dolgokra is. Azután a nagy városi tűzijátéknál végleg lehullott a lepel. Ahogy ezt néhány nappal később egy technikus is elismerte, az égre vetülő "lábnyomok" képeit számítógéppel manipulálták, előre felvettek mindent, aztán az aznap esti körülményeknek megfelelően egy kis ködöt kevertek hozzá, úgy játszották le a világnak. Apró jelekből rájöhettünk, hogy a kínaiak, bizony, machinálnak.
Alapvetően persze mindenki machinál, sőt egyes nézetek szerint az olimpia eddig másról sem szól, mint a machinációról, illetve annak gyanújáról. Belenyúlt-e az egyik dzsúdós a másik kabátujjába, vagy éppen csak felgyűrte? A képernyőn tiszta találatnak látszó ütések tényleg megálltak-e egy-két milliméterrel az ökölvívó ellenfél arca előtt vagy csak a bírók látták így? Lehetséges-e, hogy a világ legjobb vízipólósa gólhelyzetben úszva hirtelen önmagától kezd el rükvercben mozogni? Tényleg úgy véli minden bíró, hogy létezik olyan kézilabdacsapat, amely kettős emberhátrányban játszik a legjobban? A komputeres manipulációk korában a világ magyarjai hirtelen mindenben az összeesküvést látják, és erőtlen sportdiplomáciánkat szapulják. Van olyan ismerősöm, aki szerint már az sem elképzelhetetlen, hogy sportlövészetben egy kínai tévérendező dönti el, mikor melyik versenyző hány kört ér el: a machinátorok előre felveszik a lőlapok képeit, aztán a pártközpontban megírt forgatókönyv alapján villantják be őket, sorrendben az egyes sportolók egyébként is rezzenéstelen arca mellé. Esetleg még egy kis beltéri szmogot kevernek a vágóképekhez, hogy élethűbb legyen.
A leggyorsabb
Azt beszélik itt kis-Pekingben, hogy e sorok írása idején csak azért nincs még birtokunkban az első bajnoki cím, mert igazából ellenünk dolgozik minden és mindenki. Így egyelőre csupán egyetlen ezüstünk van, amelyet Cseh Laci szerzett, természetesen csodálatosan tiszta úszással, 400 vegyesen. Az, hogy nem lett belőle arany, nem is rajta, hanem a világ valaha volt leggyorsabb és legsokoldalúbb emberi vízilényén, a csodaúszó Michael Phelpsen múlt, aki bődületes világcsúccsal nyerte a távot. Sokan a földönkívüli jelzőt aggatják rá, egy biciklista barátom azonban nemrég rámutatott, hogy Phelps tulajdonképpen nem más, mint az Alfred Jarry által előre megjósolt Szuperhím. Jarry, az Übü király írója, aki a megszállott kerékpárosok egyik legmegszállottabbja volt; halála előtt néhány évvel írta szürreális hőseposzát, amelyben a főhős, a Szuperhím, a tízezer mérföldes versenyben egy robogó lokomotívval és egy ötüléses bicikli versenyzőivel veszi fel a harcot, saját kerékpárján. A Párizs-Irkutszk-Párizs versenytávon a sebesség egyre nő, de hiába igyekszik a mozdony, és hiába tömi magába az ötfős csapat az abszintalapú doppingszert, a Perpetual-Motion Foodot, mégis a Szuperhím ér magabiztosan elsőként a célba. E patafizikus alapokon nyugvó verseny és iromány hőse, amellett, hogy legyőzi a háromszázzal robogó vonatot, természetesen hihetetlen férfierővel is meg van áldva: két napon belül nyolcvankétszer tesz magáévá egy nőt, aki majdnem belehal a gyönyörbe. Jarry, aki barátja, Mallarmé temetési menetét is biciklin ülve követte, saját kerékpáros vágyképeit vetítette az "agglegénygépezetbe", amelyek azonban a Tour de France mesevilágából - nem csoda talán, hogy az olimpia első doppingesete a kerékpárosoknak jutott - adott esetben könnyen átültethetők az úszás mai gyakorlatába is. A Szuperhím vezetésével minden csapat nyer, a Szuperhím ellen mindenki esélytelen. A Jarry-féle patafizikán túl pedig aztán tényleg semmi mással nem magyarázható, hogy az egykor napi hat órákat edző, agyongyötört Hargitay valamikori világcsúcsánál Phelps most 25 másodperccel úszik gyorsabban. Úszásnemenként több mint hat másodperccel, avagy összesen egy medencényivel. "Talán előző este jót vacsorázott", ahogy néhány éve egyik úszónk az aktuális - dél-afrikai, ausztrál vagy esetleg francia - úszóhártyás legendától elszenvedett vereség után fogalmazott.
Azt nem mondanám, hogy viszszasírom gyermekkorom NDK-s úszónőit, de mondjuk már némi nosztalgiával gondolok Popovra, egy letűnt kor - már vagy négy-öt éve visszavonult - szuperemberére, aki egy tömör és tanulságos történet szerint úgy lett minden idők egyik legnagyobb gyorsúszója, hogy a Szovjetunió egyszerűen megelégelte az amerikaiak 100 méteres hegemóniáját. Még a nyolcvanas évek vége felé ezért szovjet tudósok betáplálták valamennyi fiatal úszójuk adatait egy komputerbe, hogy az mondja meg, ki lehet, aki megtörheti a turbót nyelt jenkik egyeduralmát. A számítógép pedig kiköpte egy tizenéves lesznoji hátúszó nevét. Õ volt Alekszander Popov, aki aztán csaknem egy évtizeden át volt a szám majdhogynem egyeduralkodója.
Számítógép ide vagy oda, most már Popov se rúghatna labdába - vagyis inkább nem fejelhetné le a medencefalat, ahogy tette ezt a négyszázon kissé túlpörgött Phelps -, ha nem lenne neki testreszabott cáparuhája. Felrémlik, mintha a cápadressz történetét is a kínai bölcsek találták volna ki. De nem. 1972-ben, a müncheni olimpián az NDK úszónői szégyenszemre egyetlen aranyat sem nyertek, ezért a pártvezetés elhatározta, hogy új programot indít, amelynek keretében erőteljes gyógyszeripari beavatkozással gyorsítják meg a lemaradozó hölgyek mozgását. Montrealban meg is lett az akció gyümölcse, a demokratikus német delnők két szám kivételével mindenütt taroltak. Az elsősorban az Oral-Turinabol nevű szertől furcsa külsejű, de doppingvétségen soha nem ért hölgyek természetesen gyorsan előálltak a hirtelen javulás magyarázatával: mindennek oka az újonnan kifejlesztett, szorosan testhez simuló Lycra fürdőruha... Akadt azért újságíró, aki nem hagyta annyiban a témát, és az NDK felelős sportfunkcionáriusának is feltette a kérdést, vajon akkor miért is olyan mély búgású a négyszeres győztes Kornelia Ender hangja? A válasz nem sokat késett: "Úsznia kell, nem énekelnie." Ennyit a machinációk eddigi történetéről, most öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Magyar versenyek
A pekingi megnyitóünnepséggel csaknem egy időben daltól és zenétől volt hangos a valódi magyar rónaság. Olyan eseményre került sor ugyanis kicsiny őshazánk legközepén, amely hasonlóan színpompás volt és káprázatos, tömeges és barátságos, mint a Kínában nekünk rendezett szemfényvesztés, viszont itt csak a világ magyarjai jelentek meg, így a machinációknak még az árnyéka sem vetülhetett rá. A rendezvény magváról így ír a hivatalos tájékoztató: "Kazahsztán területén, Kosztanaj megyében, a zsangeldi járásban, a Szarikopa-tó környékén él egy madjar (ejtsd: magyar) nevű törzs, amelynek képviselői látogatóba érkeztek Bösztörpusztára." A vendégek tiszteletére a helyszínen megjelent többek között Makovecz Imre és Semjén Zsolt is; a Tibet (és az ujgurok) szabadságvágyát hirdető, olimpiaellenes jurta tőszomszédságából ők is látták, ahogy a színes bemutató keretében egyszerre száz legény pattintgatja ostorát, félmeztelen férfiemberek birkóznak egymással lóhátról, majd nyolcvan dobos üti a zeneszerszámát, mások meg ősmagyarba öltözve nyilaznak és táncolnak, sámánénekeket dalolnak, vagy a vendégekkel együtt lakomáznak. A legnagyobb attrakció mégis a buszkasi nevű ősi játék volt, amelyben húsz-húsz lovas egy megtermett, de már fej nélküli kecskét próbált - szigorúan lóhátról lenyúlva, tépve, húzva, dobálva - eljuttatni egy adott célpontba. A kecske kétszer is a körbe zuhant, ezzel pedig igazságos döntetlen született; de akárhogyan alakult volna, végül is itt mindenképp a magyarok (vagy a madjarok [ejtsd: magyarok]) nyernek. Ez az, amit a kínaiaknak sosem fogunk tudni elmagyarázni.
Amikor egyszer Fu barátom mégiscsak belevetette magát a pesti éjszakába, másnap elég halovány arccal érkezett meg a tornaterembe. A testnevelő tanár - egy korábbi jó szemű kosáredző - meglátva az egyébként mindig pattogó kínai enervált mozdulatait, a jelekből mindent kiolvasva csak ennyit mondott: "Fu, maga asszimilálódik!"
