Nem arról van szó, hogy most már ne hinnék sportolóinkban, ne rajonganék a sorsot folyamatosan kihívó kézis lányokért, ne bíznék abban, hogy a tartalék birkózó Veréb egy hét alatt lead tíz kilót, és beugróként megnyeri az olimpiát; egyszerűen egy időre felfüggesztettem az aktív szurkolást. Most napokig nincs hajnali kelés, úszás a tévében, nincs teletextböngészés egy kiesett cselgáncsozó miatt, és nincs kézilabda sem a munkahelyi interneten. Majd ha itt lesz az ideje, utólag megnézem az éremtáblázatot, és elolvasom az edzők magyarázatait a kedvezőtlen sorsolásról, valamint a szovjet utódállamok előretöréséről. Most kikapcsolok, mert az események hatására úrrá lett rajtam a nosztalgia. Rájöttem ugyanis, hogy minden úgy van, ahogy gyerekkoromban volt, ez ellen tenni nem tudok és talán nem is akarok.
1976-ban Montrealban a magyar olimpiai csapat az elvárásokat jócskán alulmúlva mindössze négy aranyérmet szerzett. Az éjszakába nyúló közvetítéseket végigizguló közvélemény akkoriban rendkívül csalódott volt, hiszen az előzetes várakozások alapján legalább hét-nyolc arany biztosnak tűnt. Kilencéves sportrajongóként - bár az esti versenyszámokról csak másnap értesültem a rádióból - én is személyes ügyként kezeltem valamennyi sportág nehézségeit, és a lehető legmélyebben átéreztem minden kudarcot. Leszerepeltek a kajakosok, kikapott Csapó Géza, a kajakkirály, elbuktak az úszók, a néhány hónappal azelőtt az amerikaiakat is kenterbe verő Hargitay és Verrasztó, betliztek a kardvívók, lemaradtak a világbajnok öttusázók, csődöt mondtak az ökölvívók. Emlékszem, ahogy szűkebb környezetemben, és a tágabban, a már akkor is a számok bűvöletében élő magyarokban egyre apadt a remény, hogy sportolóink a hagyományokhoz méltó módon szerepelnek majd. Visszavetítve úgy rémlik, mintha akkor is valahogy a politikai katzenjammer hangulata szüremlett volna át a sportba, a bedöglött reformok meg a nihil, de lehet, hogy ez gyerekes túlzás, és az áremelések is csak utána kezdődtek. Az biztos, hogy a legfőbb sportvezetők már a hetvenes években is kiváló politikusok voltak, a legfőbb politikusok pedig kiváló sportbarátok; azóta legfeljebb a Hajrá, Magyarország! kontextusa bővült.
Talán a mostani sok gyors kiesés, beteljesületlen álom, hiábavaló remény az oka, hogy megint úgy érzem magam, mint gyermekkoromban. Most a kajakosok helyett az úszók szállítják az ezüstöket, a kardvívók mellett pedig leszerepelnek a női tőrözők is. Birkózásban akkor is volt egy-két érem, bokszban kicsit több meccset nyertünk, mondjuk ez még bejöhet. Van azért pozitív párhuzam is: Görbicz majdnem annyi idős, mint Sterbinszky Amália volt akkoriban, Stieber Mercédesz meg pont úgy fogja össze a pólós lányokat, mint régen Torma Ági a röplabdázókat. Az akkori és a mai férfi vízilabdacsapat hasonlóságát nem is érdemes hosszasan taglalni; talán ha itt lenne a harmadik generációs Szívós, biztosabban nyernénk. A dobóatléták győzelmét és pozitivitását pedig e helyütt ne is említsük.
Akármilyen fényes lesz is a vége,
a párhuzamokból valószínűleg észre kell vennünk, hogy általánosságban és metaforikusan rajta vagyunk a nagy olimpiai vigaszágon. Tradicionális sikersportjaink egy részében utolértek minket, más sportágakból meg egyszerűen kikoptunk. Amikor a nagyobb hatalmak divatból, passzióból vagy jól felfogott érdekből rágyúrnak egyes sportokra - mint az amerikaiak a vívásra vagy a kínaiak minden másra -, akkor hirtelen eltűnnek évtizedek munkájával összegyűjtött komparatív előnyeink. Vagy ha gyorsabban (test)építkeztünk, még nagyobb a bukás. Itt van például a súlyemelés. Amikor az olimpia előtt az egyik jóslatban az állt: egyetlen versenyzőnk esetében csak abban bízhatunk, hogy nem sérül meg, akkor ő persze hogy megsérül - de így legalább biztos a helye az év végi horror-összefoglalókban. Azt, hogy milyen horrorisztikus ára volt az egykori súlyemelőérmeinknek, Kőszegi György és Baczakó Péter korai halála jelzi, és senkit sem vigasztalhat, hogy sejtjük az okát.
Nem vigasztalhat az sem, hogy másoknál sem minden fenékig tejfel. Emlékszem, akkoriban mindenki a kanadaiakkal példálózott, akik házigazdaként egyszer sem nyertek, meg a franciákkal, akik talán épp az utolsó napon kapartak össze kettőt. Az első aranyukat a 110-es gátfutó, Guy Drut nyerte, aki amellett, hogy ezzel nemzeti hőssé vált, még egy furcsa rekordot is fölállított: a döntőben a sebessége kisebb volt, mint a második helyezett kubaié, a jobb rajt miatt mégis ő győzött. Talán már ez is előrevetítette, hogy alkalmas lehet a politikusi karrierre; később ifjúsági és sportminiszter lett, még később kenőpénzbotrányba keveredett, de Chirac elnök, kihasználva az amnesztiatörvény egyik kiskapuját - a nemzetnek nagy szolgálatokat tett személyt fel lehet oldozni -, megkegyelmezett neki. Így tarthatta meg tagságát a különben közismerten kiváló és feddhetetlen tagokból álló NOB-ban is. Apropó, feddhetetlenség. A montreali olimpia atlétikai versenyeinek győztesei közül meglepő módon még ketten váltak hazájukban politikussá. Egyikük a legendás finn, Lasse Virén, az 5000 és 10 000 méter bajnoka, aki már 1972-ben, Münchenben is megnyerte a két, végtelen körözésből álló hosszútávot. Virén egyedülállóan kemény edzésmódszerekkel készült, a két olimpia között szinte elő sem bukkant, hogy aztán Montrealban váratlanul mindkét számot ismét magabiztosan nyerje, sőt, 18 órával a rövidebbik hosszútáv döntője után elinduljon a maratonon, és végül ott is ötödik legyen. Nevével kapcsolatban általában felbukkan a vérdopping első alkalmazásának kétes dicsősége is; a vércsere akkoriban még nem szerepelt a tiltólistán, de a nagy bajnokra mégsem vetne jó fényt, ha bevallaná. Virén, aki a kilencvenes években a finn parlament tagjaként szerzett megbecsülést, azóta sem nyilatkozik a kérdésről. Nyilatkozott viszont a szteroidokról a később a PDS képviselőjeként a Bundestagba jutott Ruth Fuchs, aki Montrealban (és Münchenben) a női gerelyhajításban diadalmaskodott. Fuchs, aki akkoriban már az NDK szocialista egységpártjának tagja volt, bevallotta, hogy olimpiai győzelme idején szisztematikusan doppingolták.
Az őszinte keletnémet asszony persze nagy kivétel, és az sem valószínű, hogy korunk hőseitől hasonló vallomásokra számíthatunk majd. Mindenkinek fontosabb a hírnév megőrzése, a makulátlan "fehér mellény", mint például az egészség vagy a nevetségessé vált olimpiai eszme. Amikor Montrealban az amerikai Montgomery a világon első emberként úszott 50 másodpercen belül (49,99-ot), akkor emlékszem, sokan hitetlenül csapták össze kezüket és
emlegették a lehetetlent
Most, ha a francia Alain Bernard-t az amerikai tévéközvetítés parancsolata nem kényszerítette volna hajnali rajtra, már nyilván 47 másodpercen belül lenne a világrekord, ami úgy emberileg, mint szakmailag valóban lehetetlen. A különbség tényleg óriási. Míg Montgomery külsőre még normális úszónak tűnt, addig Bernard-ról nehéz eldönteni, hogy a Fülesben megjelent Rejtő Jenő-képregények elrajzolt izomzatú Fülig Jimmyjére hasonlít-e jobban, vagy egyenesen a Hihetetlen család plakátjáról ugrott a medencébe. Õszinteségre és patyolattiszta győzelmekre nem számíthatunk, de úgy tűnik, azért a hírnév az erős gyanúval együtt csorbul: a Montrealban a futottak még kategóriájában induló, későbbi világcsúcstartó Pietro Menneáról sem az jut már elsőként eszünkbe, hogy "az milyen futó volt", sokkal inkább arra gondolunk: "az mit szedhetett?".
A hírnevet és az éremtáblázatot félredobva reményeinket ezért most vessük azokba, akik halandók módjára elbuknak, a reményfutamon lemaradókba vagy a vigaszágon elhullókba, az éppen hogy pontszerzőkbe, a begyulladt fülűekbe és a negyvenharmadikokba is. Szépen hangzik. Közben persze gyarló módon nyilván nem álljuk meg, hogy elsősorban mégis a bajnoki címekben és a margitszigeti márványtáblák igazságában higgyünk, és persze én is csak arra tudok gondolni, hogy mire újra megnézem a képújságot, talán már meglesz a négy aranyérem is.
Utóirat. Mégsem bírom megállni. Amikor egy pizzázóból kiszűrődnek a 100 méteres döntő előkészületeinek hangjai, bemegyek és megnézem. A startnál kilenc fekete, szinte mindegyik ugyanonnét származik. 1976-ban még voltak fehérek is, aztán lassan elmaradoztak, végül már csak egy szem görög maradt, de az meg már annyira átlátszó volt, hogy inkább el sem ment a doppingvizsgálatra. Néhány éve egy ráérő tudós megállapította: alapvetően csak karib-tengeri ember futhat nagyon gyorsan. Vagy egy kiborg - mondom én. Usain Bolt, a jamaicai kiborg tényleg nagyon gyors, hetvenötnél körülnéz, aztán széttárja a karját, megdöngeti a mellét, kilazulva befut, világcsúcs. A jelenet kicsit emlékeztet Ben Johnson szöuli győzelmére, csak közben a vérben úszó szem problémáját is sikerült megoldani. Most már látszik, részben igaza volt egy másik ráérő tudósnak is, aki azt javasolta, hogy négy csoportban rendezzék meg a 100 méteres síkfutást: doppingoló fekete, doppingoló fehér, tiszta fekete és lúzer fehér kategóriákban. Most pedig már tudományosan is ki lehet egészíteni a sort a kiborgokkal. Azt hiszem, soha többé nem nézem meg a 100 méteres síkfutást.
