A németek mítosza most negyven körüli generációm számára végleges formáját a nyolcvanas években nyerte el, pontosabban 1982-ben és 1986-ban. Mindkét világbajnokságon borzalmas játékkal, hol az osztrákokkal lepaktálva és Battiston kiütött fogain át, hol meg tizenegyeseket védve és berúgva, foggal-körömmel védekezve jutottak teljesen érdemtelenül döntőbe.
*
Akkor is voltak persze nagy játékosaik, Rummenigge vagy Völler például, de inkább Briegel meg Karl-Heinz Förster ugranak be elsőnek, nem beszélve azokról, akik egyáltalán nem is ugranak be. A labdarúgást ugyanis az emlékezet mellett a felejtés teszi még mindig nézhetővé. Mert hát mi lenne, ha még mindig ugyanazzal a dühvel ülnék le a tévé elé, mint amivel a franciák elleni elődöntő után '82-ben felálltam? A németek persze néhányszor azóta is tettek róla, hogy felfrissüljön az emlékezetem, főleg '96-ban, az Eb-n, amikor Andy Möller a belőtt tizenegyes után peckes kakastartásban hergelte az angol közönséget, vagy amikor Bierhoff lövése becsusszant a cseh kapus kezéről, és hirtelen vége volt az egésznek. De aztán szép lassan eltűntek mind, az utolsó pillanatban meccset eldöntő, tenyérbemászó fiúk, és azon vettük észre magunkat, hogy az újak, akik jöttek, egyre kevésbé ellenszenvesek: passzolnak, kombinálnak, nem harapják át az ellenfél torkát, és ha kilökik a másikat a fejes alól, akkor is inkább látjuk őket csibészeknek, semmint gonosztevőknek. Völler, Klinsmann majd Löw keze alatt az egykori leszegett fejű győzőgépek annyira megváltoztak, hogy a törökök elleni elődöntő után már arra gondoltam: vajon lehet-e egyáltalán gyűlölni Lahmot? A válasz nyilván: nem.
A spanyol fiúkat régóta nem tudom gyűlölni, mégpedig valójában három okból kifolyólag. Egyrészt, mert évtizedek óta valamilyen átok súlya alatt játszanak, ezt mindenki tudja. Másrészt, mert alapvetően valamennyien jó fiúk. A mostani csapatban a legkeményebb középpályás-takarító naponta tanulmányozza a Bibliát, a gyilkos passzokkal operáló ifjú irányító kedvence a Harry Potter, nem is beszélve a Tolkien-rajongó középcsatárról. A harmadik ok erősen összefügg az elsővel: azért nem tudom gyűlölni őket, mert igazából elfelejtettem szinte valamennyit. A nyolcvanas évekből az egy szem Butragueno még valahogy megvan, de Gordillóból például már csak a letűrt sportszára maradt meg, Camachóból meg már annyi sem. Amire pedig a felejtésem legteljesebb homálya borult, az a német- spanyol meccsek sora. A '84-es, németeket kiejtő Maceda-gólt nem láthattam, ezt tudom, de a nyolcvanas évek többi fontos mérkőzését mind végignéztem, és ha megölnek sem tudnék egyetlen momentumot sem felidézni. Ez az Európa-bajnokság kellett hozzá, hogy rádöbbenjek: az agyamban létrejött egy spanyolvakfolt.
Még a csoportmeccseken sem figyeltem igazán rájuk, sőt arra gondoltam, megint beleszaladnak az olaszokba, és kész, vége. Aztán valahogy mégsem így alakult, és amikor Iker Casillas kivédte az utolsó tizenegyest, látszott, hogy
megtört az átok
Amikor pedig a hirtelen elfásuló oroszokon is átszaladtak, egyszerre felidéződtek korábbi kombinációik, a kontra az utolsó percben a svédek ellen, a laza görögverés; fejemben sematikusan újra felrajzolódtak az első meccs Villa-góljai; hirtelen az is feltűnt, hogy a rabiátus Aragonés jól cserél, és már régóta nem volt egyetlen rasszista megjegyzése sem; és hogy menynyire nem hiányzik Raúl. Hirtelen felsejlett, milyen jó volt egész évben Sergio Ramos vagy Torres, és milyen hasznos tud lenni Xavi, egyszóval, mint a mesében: minden emlék a helyére került. Sőt, bevillant a többi csapatsport is, ahol az átok épp így ült a spanyolokon: a kézilabda, a kosárlabda vagy a röplabda, ahol hosszú évekig szintén csak a klubsikerekből éltek, de a válogatottnak semmi sem sikerült. Aztán három évvel ezelőtt a gyeplabdázók nyomán megtört a jég, azóta pedig nincs megállás, sorozatban jönnek a világ- és Európa-bajnoki címek, leginkább társadalom-lélektani magyarázatra várva.
A németek elleni döntőben tíz perc után végképp lehull a szememről a hályog: a szimpatikus Mertesacker és az álmarcona Metzelder nem győzik tömködni a réseket, amelyekbe a láthatóan több fokozattal gyorsabb spanyolok végeérhetetlen hullámokban nyomulnak be: Xavi úgy hagyja ott a ráállított két szűrőt, mintha ott sem lenne, Torres pedig úgy előzi meg a gól előtt Lahmot, mint amikor vízipólóban a center lefordul az ellenfeléről. A mítoszból ismert fáradhatatlan németek már az első félidőben látványosan elfáradnak a labdakeresésben.
A spanyolok mozgása és játékkultúrája a második félidő elején már leginkább a legmagasabb fokozatban működő videojáték-ellenfelekre emlékeztet. Különösen David Silva nagyon gyanús, ahogy a legáttekinthetetlenebb helyzetben sem pattan el tőle a labda, amelyet aztán precízen ragaszt át a legjobb helyen álló társ lábára. A félidő közepe táján még egyszer utoljára, néhány perc erejéig feltámadnak a borzasztó német erények, de a sokszorosan megviselt Ballack lövése néhány centivel mellészáll. Podolski és Schweinsteiger ekkor már nincsen sehol, csak Iniesta van és Senna, Marchena és Güiza; csupa jól megjegyezhető név, éppen betöltik a vakfoltot. Néhány helyzetet még elszórakoznak, azután csak a sírás és az ünneplés van hátra: egy mítosz leomlott, a másik meg most épül.
