'k még tudták, hogy az európai nemzetek tornájának döntőjét hosszas előcsatározások után négy résztvevővel kell megrendezni; Európában ugyanis egy időben nincs négynél több csapat, amely igazán tudna játszani. Régen tehát így találták ki a rendszert, s ha nem jött volna a sok pénz és reklám, meg a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, meg az erre épülő, eurómilliókat termelő iparág, akkor még ma is jól ellennénk vele. De persze jött, ezen kár is sopánkodni. Ettől függetlenül most, miután nyolc csapatot már megnéztünk, látjuk, hogy akár vissza is térhetnénk a korábbi lebonyolítási formához, hiszen ha jól kitapinthatóan van hat kutyaütő, meg kettő jó, akkor az egészre vetítve és felszorozva elegendő lenne a négy.
Jók
Persze ha már ekkora szakértők vagyunk, differenciáljunk kissé! Jók a portugálok és a németek, erről nincs vita. Előbbiek nevetve nyomták le a törököket, utóbbiak kacagva a lengyeleket. A nagy vidámságból egyedül a csillogó-villogó Podolski nem vette ki a részét, ellenben - talán kissé teátrálisan - majdnem elsírta magát honfitársai ellen szerzett első gólja alkalmából. A másik sírós szemű, színjátszó tiniidol, Cristiano Ronaldo szintén nem kezdett rosszul, de már most megfigyelhető, hogy mozgásában egyre inkább Louis de Funés-re emlékeztet - villámgyors, kényszeres lábmozdulatok, széles, hatásvadász gesztusok -, ezzel egyrészt rendkívül nevetséges, másrészt viszont jól kidolgozott poénjai majdnem mindig ülnek. A két primadonna mellett jól muzsikáltak az igazán intelligens szervezők is: Deco szinte csak kötény után tudott indítani - olcsó fordulattal, játéka kissé szecessziós volt. Ballack pedig, mint a serdülők közé beszabadult felnőtt, futott és osztogatott, tartott egyensúlyt és helyezett át súlypontot. Felhívnám még a figyelmet a szorgos hangyákra, elsősorban a folyamatosan sértődött Fringsre, vagy az időről időre egész csapatrészeket kiváltó szélső hátvédekre, többek között a lefuthatatlan Bosingwára.
Ennyi elég is a dicséretből, térjünk át a rettenetesekre: kelet-közép- és közép-közép-európai barátainkra és véreinkre.
Rosszak
Mert ez aztán igazán szánalmas volt: a csehek minden elképzelést nélkülöző rugdosgatását még ráfoghattuk a nyitó meccsek obligát óvatosságára, de amit a horvátok vagy a lengyelek műveltek, az szinte már a kilencvenes évek magyar válogatottját idézte. A legkevésbé sem tűnt úgy, hogy e csapatok bármely játékosa élvezné azt, amit csinál: kínnal-keservvel védekeznek, lerúgnak és megtaposnak, de egy vicces indításra vagy egy finomabb cselre már nem futja. Hová tűnt Rosicky, mivé lett szegény Eduardo, miért halt meg Deyna? Lehet persze, hogy túl sokat várunk el e csapatoktól, és az sem jut eszünkbe, vajon különben mikor néznénk meg egy svájci-cseh vagy egy osztrák-horvát meccset. Valószínűleg soha. Most pedig úgy lessük őket, mintha még mindig Plánicka és Sindelar korában járnánk. Hozzá kell tennünk, hogy a két házigazda a maga szűkös eszköztárával nem is küzdött rosszul, bár ennél több szót vesztegetni rájuk csak annyiban érdemes, amennyiben összkeretük egyetlen valamirevaló játékosa, a balszerencsés Frei esete ezt indokolja. Már a nyitóünnepség kockadíszes, szpartakiádos táncbemutatója is sejtette, hogy ez az Európa-bajnokság, ha nem is a lassan újra divatossá váló op-artról, de talán az optikai csalódásokról szólhat. A Frei elleni szabálytalanság is csupán a második szuperlassításban tűnt veszedelmesnek, míg ellenben a csúnyán eltalált játékos sírásáról rögtön látszott, hogy dramaturgiai értelemben a találkozó egyetlen emberi pillanata - a többit valóban tekintsük érzékcsalódásnak.
Mintha ott sem lettek volna, úgy buktak el a törökök is, hiába volt - ahogy majdnem mindegyik csapatban - náluk is egy brazil, meg még egy, a braziloknál is színesebb egyéniség, a félig antiguai, félig ciprusi, érdekes mozgású és nevű Kazim Kazim. Összességében mégis szürkék voltak és átlátszóak, de a továbbiakat tekintve a rosszak közül talán még bennük van a legtöbb spiritusz.
Persze a mai sportvezetőket ez a szempont már valószínűleg a legkevésbé sem érdekli. Számukra a teli stadionok, az SMS-ek számának emelkedése, a szponzori fejpántok láthatósága, a kivetítőn megjelenő emberek pixelszáma vagy az osztrák rendőrség hatékonysága fontosabb, mint a meccsek nézhetősége. A mai adminisztrátorok legbenső lényegét már nem járja át úgy a játék, mint sokat tapasztalt elődeikét. A legjobb egykori példa erre a kiváló bürokrata, Henri Delaunay, aki a húszas években részt vett a világbajnokságok életre hívásában is, de az önfényező Jules Rimet mögött háttérbe szorulva később nevét mintegy vigaszdíjként, sőt posztumusz kölcsönözhette a szintén általa megálmodott európai tornának. Delaunay egykor maga is játékos volt, majd játékvezetőként szolgálta a futballt, s az, hogy sportvezetővé vált, tulajdonképpen egy szerencsétlen balesetnek köszönhető. Egy ma már ellenőrizhetetlen történet szerint az AF Garenne-Colombes és az ES Bienfaisance közti mérkőzés során hősünket a labda olyan erővel találta arcon, hogy nem csupán két foga tört ki, de még a sípját is lenyelte.
Lehet, hogy ez a történet nem mutat önmagán túl, de legalább igazolja, mennyire a szívük alatt hordták a régiek a labdarúgás ügyét.
