Szegény jó Coubertin bárónak nem volt könnyű sorsa. Pedig gondtalan arisztokratatársaihoz hasonlóan ő is élethosszig elüldögélhetett volna párizsi palotájában; azonban mégsem így tett, sőt, magára vette az ifjúság testnevelésének nyűgét, és az olimpiai eszmére áldozta minden pénzét. A mozgalom kínkeserves indulása után átélt sokféle olimpiát, volt, amit ő maga is csak "közönséges zsibvásárként" aposztrofált, aztán megérte a húszas években a sikereket, sőt még a berlini játékokat is, csak utána halt meg svájci szegénységében; az ötletén megtollasodott olimpiai potentátok késve jött segélyét már csak a rokonok vehették át. Coubertin szerteágazó munkásságát sokan feldolgozták, az elmúlt években mégis komoly vita alakult ki arról, vajon tényleg ő mondta-e, hogy a részvétel fontosabb, mint a győzelem, vagy inkább a méltatlanul elfeledett Ethelbert Talbot, egykori pennsylvaniai episzkopális püspök. Most inkább úgy áll, hogy mégiscsak a báró agyából pattant ki a sokat vitatott mondás, de az ellenkezője sem vonna le semmit annak általános érvényéből. Mi, magyarok különösen érezzük e gondolat súlyát most, amikor az 1924-es párizsi olimpia óta a legsikertelenebb versenysorozatunkat tudhatjuk magunk mögött. Nyilván sokan vizsgálják majd az okokat, keresik a felelősöket, és próbálnak szakágakra lebontva differenciálni; biztosan így történt ez négy évvel ezelőtt is, amikor a doppingesetek számát és minőségét tekintve köröztük le a világot. Akármi lesz is a tényfeltárás eredménye, akárhogy hullanak is majd a fejek, mentő körülményként biztosan figyelembe kell vennünk a globális tendenciákat. Nemcsak a magyarok szereplése miatt tűnt ugyanis fel, hogy az olimpia
már nem ugyanaz, mint volt
emlékeinkben, sőt, a közeljövő is sokkal közelebb áll a sci-fikhez, mint gondoltuk volna négy évvel ezelőtt.
Tulajdonképpen évtizedek óta kirajzolódnak azok a tényezők, amelyek hatására az élsport és az olimpiai eszme egyszer majd becsődölhet: a teljesítménynövelő szerek, a kínaiak, valamint a pénz és a politika. Mivel a politika miatt már Coubertin idejében is bármikor bebukhatott volna az egész rendszer, ezt jelen esetben figyelmen kívül hagyhatjuk, annak ellenére, hogy a hidegháború óta nem volt ennyire átpolitizált egyik világesemény sem. Úgy tűnik, a pénz sem játszik annyira döntő szerepet, mint hittük: a gazdag országok, a gázbárók és médiamogulok, valamint multinacionális vállalataik már most is kiválasztják maguknak az általuk preferált sportágakat, de mindig marad egy-két elhanyagolt és a kicsik által betölthető rés. Most itt volt újdonságként a BMX, egy lett győztessel, Londonban jön a gördeszka, újra előkerülhet még az egykor népszerű póznamászás vagy a kötélhúzás, s talán egyszer, a távoli jövőben nekünk is sikert hozhat majd a lovasíjászat, ahol a hátrafordulós csapatban mindig is volt esélyünk.
Harmadik tényezőként viszont a kínaiak előretörése megállíthatatlannak tűnik. A Nyugat által felépített világsportrendszernek alapvetően két baja van a "sárga veszedelemmel": az egyik a potenciális túlsúly, a másik az érzelmi azonosulás képtelensége. Az első probléma leginkább a pingpong példáján követhető, ahol az ázsiai játékosok dominanciája gyakorlatilag érdektelenné tette a versenyeket; lehetséges azonban, hogy a példa egyedi, és a többi sportágban lassan Kína is eléri teljesítőképessége határait - igaz, akkor még ott van tartalékban India vagy Indonézia... Az érzelmi azonosulás kérdése talán komplexebb. Néhány évvel ezelőtt, amikor egy-egy évad erejéig - vagyis amíg meg nem buktak - furcsán felpumpált kínai úszónők és még furcsább, légmentesen karcsú kínai hosszútávfutónők ostromolták a világcsúcsokat, feltűnt, hogy akármennyit nyernek is, egyáltalán nem látszik semmi az arcukon. Míg a katari futó boldogan integetett, a Costa Rica-i úszó pedig teli szájjal mosolygott, addig a kínaiak faarccal vették tudomásul az aranyérmet. Mivel ez az egyszeri nyugati nézőnek nem tetszett, és a sokszori reklámfotókon sem mutatott előnyösen, mostanra a gesztusrendszer - mintegy varázsütésre - szinte valamennyi sportágban megváltozott. A kínai vívók úgy üvöltöttek, mint az olaszok, a kézisek úgy rázták az öklüket, mint a dánok, a bokszolók meg úgy vicsorogak, mint az amerikaiak. Eközben az amerikaiak meg mintha paradox módon visszafogták volna magukat: Kobe Bryant egy-egy szép megoldása után szinte már egykedvű szumózónak tűnt.
A nézőtéren a sok egyszerre mozgó kéz és láb, az egy meccs erejéig brazil vagy argentin mezbe öltöztetett helyi szurkolók műeksztázisa hagyott ugyan keserű szájízt maga után, de korántsem annyira keserűt, mint a sportágak és sportolók nagy többsége esetében a teljesítménynövelő szerek használatának gyanúja. Az ARD forgatócsoportja még a játékok kezdete előtt apróhirdetés nyomán talált rá egy kínai orvosra, aki a fiktív német versenyzőt őssejtekkel manipulálva géndoppingban részesítette volna. A játékok alatt egyes sportolókkal kapcsolatban felmerült, még ennél is vadabb történetek pedig csak megerősítették az ekkor már kibontakozó érzést: közelítünk a Szárnyas fejvadász világa felé, amelyben a fagyasztóban dolgozó kínai szemgyártó kisiparosok, a rövid életű replikánsok és a rájuk vadászó zsaruk játsszák a főszerepet. Ha a felröppent történetek fele igaz, nem kell félnünk sem a kapitalistáktól, sem a kínaiaktól: néhány évtizeden belül az olimpia a Forma-1-hez hasonló cirkusszá, egyfajta összetett technikai sporttá alakul - félidőben a szerelők hada cserél majd vért vagy lábat. Ha pedig már élvezhetetlen lesz a túlzott pörgés, a futókból kiszerelik a turbót, a 110 gáton hajtűkanyarokat építenek be, tornában nem alsó korhatárt, hanem minimumsúlyt vezetnek be, aki nem éri el, ólommellényt kap. Az androidok korába lépve valószínűleg a retrográd stratégiáké a jövő.
Vannak olyan sportok, ahol a retrográd vonal már most is él: a női távolugrásban például immár húszéves a világcsúcs, az egykori orosz - ma szlovák - szépség, Galina Csisztyakova tartja 752 centiméterrel, és bár akkoriban nemcsak ő, de a gyanús Jackie Joyner-Kersee és a bizonyosan doppingolt Heike Drechsler is folyton ekkorákat ugrott, az utóbbi 15 évben hét méter körüli eredménnyel szinte minden nagy versenyt meg lehetett nyerni. Ez persze nem jelent semmit, mert közben másutt az új hősök halomra döntik a világcsúcsokat, és válnak világszerte ismert, szűkebb pátriájukban pedig elismert sportolókká. A világ még ma is lassan veszti el hitét a nagy sportteljesítményekben, de az illúziót már egy-egy kósza információ is lerombolhatja. Én például a nyolcvanas évek közepén egy Carl Lewisról szóló újságcikkből tudtam meg, hogy nyolc és fél méternél távolabbra anatómiai okokból csak az ugorhat, aki legalább tíz centivel magasabb, mint én valaha is leszek; ezzel azonnali hatállyal le is mondtam az olimpiai bajnoki címről. Bár ma már szinte minden sportágban kialakultak a megfelelő életkor és a fizikai adottságok szinte kötelező kritériumai, a pekingi olimpia tapasztalataiból kiindulva akár előttem is új lehetőségek nyílhatnának. A korra legalábbis sok helyen fittyet hánytak: volt itt negyvennégy éves olasz kajakmatróna, ősöreg svéd pingpongozó, ezeréves kanadai vívónő, nagymamakorú francia kerékpáros, és mindennek a tetejébe egy velem egykorú, az 50 méteres gyorsúszásban ezüstérmet szerző amerikai hölgy, aki még nyilván ismerte Carl Lewist.
Míg az egyes sportágakban
a versengésben részt vevő országok száma bővül, addig az esélyesek köre egyre szűkebb lesz. Ma még csak azt figyeljük, hogy a kenyaiak maradnak-e le az etiópoktól vagy fordítva, de néhány év múlva már azt leshetjük, hogy a trinidadiak lesznek-e a gyorsabbak, vagy a tobagóiak. Már most bebizonyosodott, hogy mi ebben a nagy specializálódásban a legtöbb helyen már nem rúghatunk labdába. Vagy ha mégis, a labda mégsem repül olyan gyorsan, olyan magasra, olyan erősen. A mostani spektákulumból okulva talán az is elképzelhető, hogy szembenézünk a realitásokkal, és esetleg még az olimpia megrendezésének álmáról is lemondunk.
Nem is olyan nagy baj ez, hiszen volt még egy tanulsága a pekingi játékoknak: ma már kivétel nélkül minden sportesemény egyben médiaesemény is. Minden a száz, előre kimért és beállított kamerára van kitalálva, rajtuk keresztül jut el hozzánk az esemény - ebből következően bizonyos tekintetben a virtualitás gyanújával. Usain Bolt 200 méteres futása például leginkább olyan volt, mint a régi, Commodore 64-re írt számítógépes olimpiai játék, amelyben a lábak mozgását két gombot felváltva és gyorsan nyomkodva kellett szimulálni. A másik tanulság: akár valós, akár virtuális az üzenet, a médiumok mindenhogyan elérnek. A kudarcok nyomán pár napra elzártam magam az olimpiától, de egy kedves barátom SMS-ben folyamatosan tájékoztatott a magyarokról. Mikor időről időre kézbe vettem a telefonomat, tudósításai nyomán szinte Pekingben éreztem magamat. Nem úgy, mint korábban, a rádiót hallgatva, ahol a kommentátor Gál Róbert talajgyakorlatát már félig leközvetítette, amikor körbenézve rájött, hogy még csak a melegítés zajlik.
A kajakos lányok győzelménél persze már nem menekültem sem a rádióhoz, sem az SMS-hez, a tévé előtt ültem, de folyton azt kiabáltam: "Gyerünk!", ezért csak utólag, az ismétlésben hallottam, hogy a kommentátor közben állandóan a lélekről beszélt. Elsőre mosolyogtatónak tűnt, amit mondott, de aztán elbizonytalanodtam, talán tényleg erről van szó, és ez a lényege az illúziónak is. A mi halhatatlan lelkünk. Az utolsó itthoni interjúban a Vajda Attila szemében megcsillanó tűz, Kovács Kati szavainak győzelem utáni tétovasága, a kézis és pólós lányok patakokban csorgó könnyei, Mincza nyugalma, Kozmann lelkiereje. Leginkább egy pszichológus kéne, aki jól helyre teszi ezt az egészet bennünk.
Most látom, hogy Coubertin egyik sportpszichológiai írásának a címe: Az elkerülhető válság. Egyelőre aludjunk rá még egyet.