Aki sokat passzol és pontosan, általában veszít. Vagy nem. Aki sokszor lő és mellé, az nyer. Vagy mégsem. Ráadásul mindenki ugyanannyit fut, egyesek csak azért többet, mert kijönnek vizet inni a partvonalhoz. Persze valamennyien tudjuk, hogy a futballban általában nem a mennyiségről van szó, hanem ennél jóval fontosabb dolgokról: a térről és az időről; erre a két tényezőre pedig, a filozófiai hagyományokból következtetve, nyilván csak a németeknek van pontos futballmérőszámuk.
A tér görbítésében a németek egyébként is élen járnak. A portugálok ellen például a középpályán felállítottak két láthatatlan embert, Rolfest és Hitzlspergert, akik nemcsak meghajlították, de egészen picire össze is zsugorították a C. Ronaldo és Deco rendelkezésére álló teret, így nyílt lehetősége az előttük szabadon játszó Ballacknak, hogy ismét annyit futhasson, amennyit csak akar. Mert Ballack a kivétel: fut, már hatvan perc alatt többet, mint mások a hosszabbítással együtt; olyan, mint Obelix, aki egykor, még Karl-Marx-Stadtban beleesett a varázsitalba. Persze ő az, aki meccs közben is mosolyog a kamerába, ezek meg ketten elbújnak a hosszú törzse és széles háta mögé, és eldöntik - előbb a pályát, aztán a meccset. A lebénult portugálok ellen olyan volt ez a két hatos, mint egy megduplázott Dieter Eilts. Senki nem emlékszik már a jelentéktelen brémai güzüre, de mi nem feledjük (és az angolok miatt meg nem bocsátjuk), hogy '96-ban miatta nyertek a németek.
A törökök nem a teret, hanem az időt szűkítik, lassan úgy tűnik, tervszerűen. A horvátok ellen például megalkották a háromperces meccs fogalmát: itt már nincs is mit vágni, onnantól kezdve, hogy Rüstü kiszalad a semmibe, egy az egyben fel lehet tenni a YouTube-ra. Olyan zanza volt ez, mint a Manchester- Bayern BL-döntő: a horvátok ugyanúgy kapufát rúgtak, mint anno a bajorok, akik biztos győztesnek tűntek, aztán a végén mégis könynyeztek. Szegény horvát fiút pont úgy rázta a sírás, mint annak idején Kuffourt. Ezek a háromperces rövidítések csak egyet nem adnak vissza: hogyan jutnak el a csapatok oda, hogy kihasználhassák a véletlenül majdnem mindig adódó utolsó esélyt. Talán nem véletlen, hogy ezért az esélyért a legtöbbet a török csapat egyetlen komoly eleme, a németnek szocializálódott Hamit Altintop, a középpálya ura tette. Az pedig, hogy az első meccsen Fatih Terim jobbhátvédet játszatott vele, csak azzal magyarázható, hogy a törökök "imperátora" öntörvényű döntéseivel szereti megmutatni, ki áll valójában a középpontban.
Az olaszok egyszerre szűkítették a teret és az időt, és megjárták. A spanyolok ellen a középpályát Donadoni - félig-meddig kényszerből - csupa láthatatlan emberből rakta össze, akiknek nagyjából csak anynyi jutott eszébe, hogy Toni feje magasan van; így pedig csak véletlenül lehet nyerni. Jellemző, hogy a fantasista szerepkörébe gyakran De Rossi kényszerült, aki ugyan az európai futball másik vademberéhez, Boulahrouzhoz hasonlóan erre az Eb-re szintén megszelídült, de ez persze nem volt elég Pirlo pótlásához. Ritka egyébként a futballban, hogy két csapat egyszerre kapja az utasítást arra, hogy unalmasan játsszon, de ez a ritkaság most bekövetkezett. A spanyolok mestere legalább annyit tett az ügy érdekében, hogy a második félidő elején a középpálya felét lecserélte, és kollégájával ellentétben nem adta át az irányítást a különben kiválóan védekező Sennának. Azon kívül, hogy ezután kiderült: Buffonnak a statisztikáktól eltérően 50 százaléknál hatékonyabban is lehet lőni a tizenegyest, a különbség a végén talán valóban csak ebben állt: a túlterhelt De Rossi kihagyta, a gondtalan Senna berúgta.
Végül azonban se Rolfes, se Altintop, se Senna nem fontos, mert
van egy csapat,
amely a jelen pillanatban adott téren és időn túl jár. Persze az oroszokról van szó, akik most már szinte akármit tehetnek, az Európa-bajnokság hősei lesznek. A legtöbbjük feje még mindig olyan, mint régen a pufajkás-csizmás kiskatonáké volt - ahogy a közös lőtérről vagy a Tizedes meg a többiekből emlékszünk rájuk. Ma már néha ugyan látszik rajtuk, hogy valamiképpen gazdaggá váltak, a csizmaszárból kidagad a sok rubel; ezek a gyerekképű emberkék mégis imádnak játszani. És van köztük egy fickó, aki lehet, hogy elromlik, lehet, hogy tönkreteszi majd a pénz vagy egy sérülés, de legalább néhány pillanatra visszatért vele a játék hőskora, miatta volt érdemes megnézni az összes unatkozós, háromperces meccset, hogy aztán lássuk, mi nem tartozik a véletlen kategóriájába. Arsavin úgy alakította át két kihagyás után az orosz csapat játékát, ahogy az utoljára nagyon-nagyon régen történt, talán még az ötvenes-hatvanas években. Akkor, amikor számítógéppel nem tervezték még rá egyetlen emberre a játékot, de ha az az egy ott volt, ő határozta meg, mi lesz. Ha Puskás itt van, nyerünk, ha Eusebio játszik, reszkessetek! A legnagyobb Maradona már talán egy kicsit más volt, mert ő fénykorában egymagában jelentette a csapatot. Arsavin, a csapatember most a hollandok ellen kihajtogatta az Engelaar és De Jong által beszűkített tereket, majmot csinált a nehézkes védőkből, gyorsított, lassított, beadott, lőtt. Tulajdonképpen pontosan úgy játszott, mint minden idők egyik legnagyobb szovjet jégkorongozója, Szergej Makarov, a kiismerhetetlenül cselező, zsigeri játékos. Ugyanis, ha néhányan nem vették volna észre, az oroszok, Arsavinnal az élen, nem futballoznak, hanem jégkorongoznak. Ha jobban belegondolok, gyermekkorom számos klasszikusa felismerhető a csapatban: bivaly lövéseivel Kologyin pont olyan, mint Fetyiszov volt, ha Pavljucsenko rúg még egy gólt, ő lesz Krutov, és persze ott van a szintén láthatatlan, de hihetetlenül hasznos Gyinyijar Biljaletgyinov, akinek jégkorongos elődje, Zinetula Hajdarovics B. - Knézy Jenő, ha élne, biztos állandóan emlegetné - nélkül egykor elképzelhetetlen lett volna a szovjet csapat. A kapuban Akinfejev csak azért nem emlékeztet Tretyakra, mert utóbbi soha nem tudta volna bokából átrúgni az egész pályát; Pogrebnyak-Larionovról pedig nem mondhatunk többet, mint hogy sajnos sérülten otthon maradt. Hiddink vezetésével - aki valószínűleg jégkorongedzőként is elődöntőbe vezetne akárkit - ezek a játékosok most az orosz hoki legszebb hagyományait élesztették föl: felállt védelem elleni ötletes figurákkal, a létszámfölény azonnali helyzetre váltásával, totális támadásokkal és visszakínált labdákkal. A hollandok ellen pedig néha talán azért nem rúgták be az ordító helyzeteket, mert csak az alapvonalnál jöttek rá, hogy itt nem lehet megkerülni a kaput.
Egy ilyen meccs után világossá válik, hogy igazából nem a statisztikákon, a leszűkített téren és időn, hanem az oroszok hollandus játékán sejlik át számunkra a futball leglényege: a kombinatív játék és annak öröme. Miközben ezt megállapítjuk, a narancssárga vonalon túl ne feledkezzünk el a labdarúgásunk számára kirajzolódó egyetlen biztató jelről sem: jégkorong-válogatottunk jövőre az A csoportban indul.
