Mélyi József

Valaki alkot egy szót, használni kezdi. Azután másvalakik magyarázzák, kiforgatják, beforgatják, kiürítik, újratöltik. Remek példa erre a magyarságteljesítmény.

Néhány nappal azután, hogy a HVG-ben fény derült a Schmitt Pál doktori disszertációját és Nyikolaj Georgijev bolgár sporttörténész tanulmányát - mostantól végérvényesen - összefűző kísérteties hasonlóságra, egy furcsa hír járta be a világot.

Borisz Akunyin bűnügyi regényeiben a főhős, Eraszt Petrovics Fandorin amellett, hogy eleve különleges képességekkel rendelkezik, testét folyamatos edzéssel tartja karban. Gimnasztikázik, jeges fürdőt vesz, japán szolgájával reggelente lábbal verekszik.

Szeptember végén Orbán Viktor Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját kormánybiztossá nevezte ki.

Sokféleképpen jelenhet meg a futballista a filmvásznon. Van olyan játékos, akit a karaktere miatt kérnek fel egy szerepre, ilyen a nyílt sisakos Cantona, a bizalomgerjesztő Sándor Csikar vagy a mindent zúzó Vinnie Jones. Vannak aztán olyan labdarúgók, akik akkora sztárok, hogy bármit megtehetnek, mert már a nevükkel bevonzzák a nézőt a moziba: Sindelartól Beckenbaueren át Beckhamig nem is olyan hosszú a sor. Léteznek ezenkívül olyan filmek, amelyekben jó színészek alakítják a fiktív játékosokat, ehhez általában sokat edzenek, hogy úgy nézzenek ki, mintha tényleg tudnának játszani, azután a lábukat mégiscsak másoktól kölcsönzik, mint például Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban futballjeleneteiben a Vasas egykori nagyszerű középcsatárától, Szilágyi Gyulától. Korántsem végül pedig vannak olyan alakok, akik se nem karakteres futballisták, se nem tehetséges színészek, mégis odakeverednek valahogy egy-egy meccsrészlet erejéig valamilyen filmbe, ilyen többek között Orbán Viktor a Szegény Dzsoni és Árnikában.

Nagyon valószínű, hogy Oswald Spengler történetfilozófiáját nem érdemes a futballra alkalmazni, mint ahogy ezt eddig komolyabban senki nem is fontolgatta. Ha azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis fontolgatni kezdenénk, rögtön szemünkbe ötlene, hogy A Nyugat alkonyához hasonlóan mi is nyolc, egykor nagy, mára letűnt futballkultúrát tudnánk felsorolni, első helyen a magyarokat, az utolsón pedig az osztrákokat említve. A két megszűnt futballnemzet közti hézag kitöltése ugyan meghaladná kompetenciánkat, de a felsorolásból nyilvánvalóan, és - Spenglerhez hasonlóan - ki tudja miért, kifelejtenénk Perut. Pedig a perui és a magyar labdarúgás történetének komparatív analízise valószínűleg meglepő eredményre vezethetne, főleg most, amikor a peruiak évtizedek vegetálása után ismét életjelt adtak magukról azzal, hogy kínkeservesen bejutottak a Copa America elődöntőjébe, majd a semmiből előretört venezuelaiak ellenében a bronzérmet is megszerezték. A magyar és a perui futballtörténet hullámgörbéje száz évre vetítve jócskán eltér egymástól, párhuzamot csak néhány kiemelkedő esemény, valamint az elmúlt huszonöt év káosza kínál.

A kínai kormányfő budapesti látogatása után számos elemző próbálta megfejteni, vajon miért emlegette Orbán Viktor a két ország közötti szövetség alapjait megerősítő időszakként épp az elmúlt hatvan évet. Ha eltekintünk a Konfuciusz Intézet által két éve rendezett tudományos konferencia maradandó emlékétől ("A magyar-kínai kapcsolatok 60 éve"), a nagyvonalú kerekítéstől vagy a diplomatikus csúsztatástól, tulajdonképpen csak egy logikus magyarázat akad: a magyar miniszterelnök az 1951 óta többé-kevésbé eleven kínai-magyar futballkapcsolatokra utalt. A gondolat elsőre merésznek tűnhet, de egyrészt mostanában minden politikai utalásnak futballfelhangja van, másrészt a kínai-magyar közeledések az elmúlt évtizedekben valahogy mindig összefüggésben álltak a labdarúgással is.

Mindent meg lehet énekelni. Létezik például egy bécsi duó, Christoph és Lollo, ők többlemeznyi dalt költöttek régi és mai, híres és kevésbé híres síugrókról. "Síugródal" - így nevezik a maguk teremtette műfajt, amelyben a többnyire egyszerű dallam háttérbe szorul a hol melankolikus, hol abszurd szöveg mögött. Énekeltek már Kazuyoshi Funaki erényeiről, Blaz Vrhovnik hibáiról, külön dal szól Jakub Suchácek szomorúságáról vagy Alekszej Borovityin kutyájáról. Christoph és Lollo egyik különös éneke a valaha volt leghíresebb norvég síugró sorsát érinti, címe: "A nap, amikor Birger Ruud meghalt".

A szovjet hadsereg győzelmei nyomán 1945-ben Moszkvától Berlinig, Bukaresttől Königsbergig a kis- és nagyvárosokban, a temetőkben és a főtereken viharos gyorsasággal emelkedtek felszabadulási emlékművek, szabadságszobrok, győzelmi és hősi emlékeztetők. Annál tovább tartott, amíg a köztudatban is megtalálták a helyüket - ha egyáltalán.

Mindenki állíthatja magáról, hogy első volt valamiben, néhány nemzet viszont arról nevezetes, hogy mindenben első volt. Köztudottan ilyen nemzet az orosz és a magyar. E két nép az emberi tudás legkülönfélébb területein, a legjelentősebb civilizációs vívmányok esetében, néha komolyan, gyakran viccesen, de mindenesetre szüntelenül bizonyítani próbálja, hogy őseink - illetve őseink rokonainak ismerősei - előbb tudtak valamit, mint mások ősei és barátai. Persze minden azért nem lehet orosz vagy magyar, a háttérben mindig ott figyelnek a kínaiak vagy a történelmi tények.