Mélyi József

Szeptember végén Orbán Viktor Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját kormánybiztossá nevezte ki.

Sokféleképpen jelenhet meg a futballista a filmvásznon. Van olyan játékos, akit a karaktere miatt kérnek fel egy szerepre, ilyen a nyílt sisakos Cantona, a bizalomgerjesztő Sándor Csikar vagy a mindent zúzó Vinnie Jones. Vannak aztán olyan labdarúgók, akik akkora sztárok, hogy bármit megtehetnek, mert már a nevükkel bevonzzák a nézőt a moziba: Sindelartól Beckenbaueren át Beckhamig nem is olyan hosszú a sor. Léteznek ezenkívül olyan filmek, amelyekben jó színészek alakítják a fiktív játékosokat, ehhez általában sokat edzenek, hogy úgy nézzenek ki, mintha tényleg tudnának játszani, azután a lábukat mégiscsak másoktól kölcsönzik, mint például Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban futballjeleneteiben a Vasas egykori nagyszerű középcsatárától, Szilágyi Gyulától. Korántsem végül pedig vannak olyan alakok, akik se nem karakteres futballisták, se nem tehetséges színészek, mégis odakeverednek valahogy egy-egy meccsrészlet erejéig valamilyen filmbe, ilyen többek között Orbán Viktor a Szegény Dzsoni és Árnikában.

Nagyon valószínű, hogy Oswald Spengler történetfilozófiáját nem érdemes a futballra alkalmazni, mint ahogy ezt eddig komolyabban senki nem is fontolgatta. Ha azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis fontolgatni kezdenénk, rögtön szemünkbe ötlene, hogy A Nyugat alkonyához hasonlóan mi is nyolc, egykor nagy, mára letűnt futballkultúrát tudnánk felsorolni, első helyen a magyarokat, az utolsón pedig az osztrákokat említve. A két megszűnt futballnemzet közti hézag kitöltése ugyan meghaladná kompetenciánkat, de a felsorolásból nyilvánvalóan, és - Spenglerhez hasonlóan - ki tudja miért, kifelejtenénk Perut. Pedig a perui és a magyar labdarúgás történetének komparatív analízise valószínűleg meglepő eredményre vezethetne, főleg most, amikor a peruiak évtizedek vegetálása után ismét életjelt adtak magukról azzal, hogy kínkeservesen bejutottak a Copa America elődöntőjébe, majd a semmiből előretört venezuelaiak ellenében a bronzérmet is megszerezték. A magyar és a perui futballtörténet hullámgörbéje száz évre vetítve jócskán eltér egymástól, párhuzamot csak néhány kiemelkedő esemény, valamint az elmúlt huszonöt év káosza kínál.

A kínai kormányfő budapesti látogatása után számos elemző próbálta megfejteni, vajon miért emlegette Orbán Viktor a két ország közötti szövetség alapjait megerősítő időszakként épp az elmúlt hatvan évet. Ha eltekintünk a Konfuciusz Intézet által két éve rendezett tudományos konferencia maradandó emlékétől ("A magyar-kínai kapcsolatok 60 éve"), a nagyvonalú kerekítéstől vagy a diplomatikus csúsztatástól, tulajdonképpen csak egy logikus magyarázat akad: a magyar miniszterelnök az 1951 óta többé-kevésbé eleven kínai-magyar futballkapcsolatokra utalt. A gondolat elsőre merésznek tűnhet, de egyrészt mostanában minden politikai utalásnak futballfelhangja van, másrészt a kínai-magyar közeledések az elmúlt évtizedekben valahogy mindig összefüggésben álltak a labdarúgással is.

Mindent meg lehet énekelni. Létezik például egy bécsi duó, Christoph és Lollo, ők többlemeznyi dalt költöttek régi és mai, híres és kevésbé híres síugrókról. "Síugródal" - így nevezik a maguk teremtette műfajt, amelyben a többnyire egyszerű dallam háttérbe szorul a hol melankolikus, hol abszurd szöveg mögött. Énekeltek már Kazuyoshi Funaki erényeiről, Blaz Vrhovnik hibáiról, külön dal szól Jakub Suchácek szomorúságáról vagy Alekszej Borovityin kutyájáról. Christoph és Lollo egyik különös éneke a valaha volt leghíresebb norvég síugró sorsát érinti, címe: "A nap, amikor Birger Ruud meghalt".

A szovjet hadsereg győzelmei nyomán 1945-ben Moszkvától Berlinig, Bukaresttől Königsbergig a kis- és nagyvárosokban, a temetőkben és a főtereken viharos gyorsasággal emelkedtek felszabadulási emlékművek, szabadságszobrok, győzelmi és hősi emlékeztetők. Annál tovább tartott, amíg a köztudatban is megtalálták a helyüket - ha egyáltalán.

Mindenki állíthatja magáról, hogy első volt valamiben, néhány nemzet viszont arról nevezetes, hogy mindenben első volt. Köztudottan ilyen nemzet az orosz és a magyar. E két nép az emberi tudás legkülönfélébb területein, a legjelentősebb civilizációs vívmányok esetében, néha komolyan, gyakran viccesen, de mindenesetre szüntelenül bizonyítani próbálja, hogy őseink - illetve őseink rokonainak ismerősei - előbb tudtak valamit, mint mások ősei és barátai. Persze minden azért nem lehet orosz vagy magyar, a háttérben mindig ott figyelnek a kínaiak vagy a történelmi tények.

Lenin meghalt. Tavaly októberben történt, Ibrahimpatnam közelében, vasárnap hajnalban. Lenin épp egy ünnepségről tartott hazafelé Ford Scorpióján, valószínűleg gyorsabban hajtott a megengedettnél, s miközben megpróbált kikerülni egy autóriksát, nekiütközött az útkorlátnak. Nem volt bekötve, az autóból kiesve súlyos fejsérülést szenvedett, és a helyszínen életét vesztette. Lenin, az indiai íjászat nagy alakja - nemzetközi hírű edző - huszonhat éves volt. A helyi sajtóban a tragikus hírhez hozzáfűzték, hogy Lenin nővére, Volga - aki szintén íjász volt - néhány évvel korábban hunyt el, súlyos betegségben, egykor Ázsia-bajnok öccse ezért adta íjásziskolájának a Volga Akadémia nevet. Cherukuri Lenin és Volga szülei meggyőződéses marxistaként választottak nevet gyermekeiknek, akik aztán szintén az Indiai Kommunista Párt vijayawadai szervezetének támogatói közé tartoztak. Vijayawadában különben is nagy hagyománya van Lenin tiszteletének: Vlagyimir Iljics bronzszobra vörösmárvány talapzatán a 80-as évek óta áll a város egyik közterén. Jobb karját úgy tartja, hogy az egyszerre többféleképpen is értelmezhető: gyertek, menjetek, maradjatok vagy látjátok.

Fiatalabb koromban, amikor családi körben akármilyen összefüggésben szóba került a nyugdíj kérdése, én általában gúnyosan mosolyogtam, apám pedig erre sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy majd ha én is negyven fölött leszek, nem fogok mosolyogni. Apám tudta, mit beszél; most, negyvennégy évesen valóban elkezdtem gondolkodni a nyugdíj problémáján. Nemcsak azt számoltam ki, hogy az eddig összegyűjtött magánnyugdíjamból hatvanöt és hatvanhét éves korom között élhettem volna gondtalanul, de még az is megfordult a fejemben, hogy az említett korhatár fölött valamilyen kiegészítő foglalkozás után kell majd néznem. A nyugdíjamat érintő fülkeforradalmi ("sajnálatos") eseményeknek a borús jövőkép mellett van persze valódi hozadékuk is: a gyermekkoromban teljesen értelmetlennek tartott lelátói rigmus, a "Szurkoljatok, nyugdíjasok, meglegyen a nyugdíjatok!", végre megtelt értelemmel.

"Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy 'érte' élnek, vagy úgy, hogy 'belőle'." (Max Weber)