A kínai kormányfő budapesti látogatása után számos elemző próbálta megfejteni, vajon miért emlegette Orbán Viktor a két ország közötti szövetség alapjait megerősítő időszakként épp az elmúlt hatvan évet. Ha eltekintünk a Konfuciusz Intézet által két éve rendezett tudományos konferencia maradandó emlékétől ("A magyar-kínai kapcsolatok 60 éve"), a nagyvonalú kerekítéstől vagy a diplomatikus csúsztatástól, tulajdonképpen csak egy logikus magyarázat akad: a magyar miniszterelnök az 1951 óta többé-kevésbé eleven kínai-magyar futballkapcsolatokra utalt. A gondolat elsőre merésznek tűnhet, de egyrészt mostanában minden politikai utalásnak futballfelhangja van, másrészt a kínai-magyar közeledések az elmúlt évtizedekben valahogy mindig összefüggésben álltak a labdarúgással is.
Az első lépésekre két évvel a Kínai Népköztársaság kikiáltása után került sor, amikor megindult a futballélet. A játék még igen alacsony színvonalú volt, nem véletlenül mondta akkoriban Teng Hsziao-ping: "Kedvenc sportom a futball, de ha a kínai csapat játékát nézem, úgy érzem, mintha megfulladnék." A túlélés reményében a sportvezetők a követendő példákat külföldön keresték, és ekkor már a Szovjetunión kívül is tettek óvatos sportdiplomáciai gesztusokat. A magyarokkal akár az 1952-es helsinki olimpián is összefuthattak volna - ha a kínaiak időben érkeznek. A nagy esemény előtt fél éven át együtt edző válogatott azonban politikai okokból - Tajvan szereplése miatt a pártvezetés sokáig hezitált - néhány napot késett, így már nem indulhatott el a versenyeken; a tíznapos tartózkodásba néhány barátságos meccs (és a záróünnepség) mégis belefért. A sportvezetők azonban meggyőződhettek arról, hogy a legjobb iskolát az Aranycsapat jelentené, ezért úgy döntöttek, hogy labdarúgásukat magyar mintára alakítják át. Az olimpiáról Kínába hazaérkezett fiatal játékosokat mindenekelőtt eltiltották bármilyen más tevékenységtől, egyik legjobbjuk, Csen Cseng-ta például így kényszerült építészeti tanulmányainak megszakítására. Valamivel később vendégül látták a magyar B-válogatottat, amely az elébe kerülő ellenfeleket félgőzzel döngölte a talajba. Mindezek után pedig 1954 áprilisában a párt vezetése - mindenekelőtt a sportügyekért is felelős Teng Hsziao-ping - úgy döntött, hogy a teljes kínai ifjúsági válogatottat Budapestre küldi továbbképzésre. A tanulás kicsit hosszúra nyúlt, a fiatal játékosok végül is másfél évet töltöttek Magyarországon, a Margitszigeten, illetve Tatán edződtek a Sztálin Vasmű Építők csapatát egy évvel korábban az NB1-be juttató Ember József irányításával. Felkészülési feltételeik ideálisak voltak: szállodában laktak, szinte bármilyen mérkőzést ingyen megtekinthettek, sokan pedig életükben először játszhattak füves pályán. Ember, akit a legtöbb külföldi forrás a kínai válogatott szövetségi kapitányaként is emleget - egyszerűen Joseph néven -, másfél év leforgása alatt a magyar másodosztály szintjét megütő játékosokat formált az eleinte üzemi és iskolai csapatoktól - valamint a magyar atléták csapatától - is vereséget szenvedő kínai fiatalokból. Az átalakítás olyannyira sikerült, hogy 1955 végén a kínaiak - miután egy edzőmeccs erejéig Puskásékkal is játszhattak - a lengyel válogatottól csak 3:2-es vereséget szenvedtek.
Hazatérésük után a Magyarországot megjárt csapat kezdte meg a felkészülést az 1956-os olimpiára is, ahová azonban a Tajvan részvétele miatt ismét megsértődött pártvezetés végül nem engedte el a sportolókat. Az ötvenes évek végén az Ember által formált együttes legtöbb játékosa részt vállalt a kínai futball apróbb sikereiből: egyszer egy magyar csapatot is legyőztek Kínában, kétszer pedig 1:1-es döntetlent játszottak a Szovjetunióval. A hatvanas évek elején a magyar-kínai viszony megfagyott, és ez a sportkapcsolatokra is rányomta bélyegét: nem jöttek már Pestre a pingpongozók - akik jól megvertek minket -, elmaradtak a kosarasok - akiket mi vertünk el jól -, és a magyar vívók sem túrázták körbe Kínát (Peterdi Pál kíséretében). A "nagy ugrás" után pedig eljött a kulturális forradalom, amelyben az egyetemek mellett az élsportnak sem jutott hely. A természeti katasztrófákra és a Szovjetunióval szembeni adósságteherre hivatkozva Mao háborút indított többek között a kultúra, a hagyományok, a régi káderek, valamint a verebek ellen, szigorította a munkavállalás szabályait, közmunkában hordatta el a dombokat, hogy termőföldet teremtsen - ebben a kontextusban tűnt el 1964-ben a kínai futball.
Eltűnt egy időre a nagy futballrajongó Teng Hsziao-ping is, aki a hatvanas évek elejét még Pekingben visszahúzódva, általában meccsnézéssel múlathatta, majd miután három évet töltött el egy vidéki traktorgyár munkásaként, gyakorlatilag házi őrizetben, 1973-ban tért vissza a nagypolitikába, mégpedig egy futballmeccs nézőjeként. A közönség hangos ovációval üdvözölte a Mao kegyeit visszanyert politikust, ahogy ezt lánya, Teng Zsung is megírja az angol átírásban elég furcsán hangzó Wode fuqin Deng Xiaoping (Apám, Teng Hsziao-ping) című könyvében. Ezek után az sem meglepő, hogy Mao halála után a hatalomátvétel is a Pekingi Dolgozók Stadionjában zajlott le a nyilvánosság előtt, 1977 júliusában. Teng nyugodtan cigarettázva nézte végig a kínai ifjúsági válogatott Hongkong elleni meccsét, miközben a nyolcvanezer néző tapsolva őt ünnepelte; 1978-ban pedig már ismét kínai futballcsapat látogatott Magyarországra.
Azt senki nem tudja megmondani, pontosan hány év kell ahhoz, hogy egy kapcsolat megerősödjön. Ha azonban egy gondolatkísérlet erejéig összesodorjuk a lehetséges történeti szálakat, az is kiderülhet, hogy a magyar-kínai futballszövetség Teng ifjúságának emlékeiből született. A későbbi nagy hatalmú pártvezető ugyanis a húszas évek elejét Franciaországban töltötte munkásként - nagyrészt a billancourt-i Renault gyárban -, gyakran járt meccsekre, ott szerette meg a focit. Hat nappal azelőtt, hogy a Szovjetunióba távozott volna, 1926. január 1-jén a Francia Munkás Sportszövetség csapata a szovjet szakszervezetek együttese ellen lépett pályára Párizsban. A húszezres tömegben a Marseil-laise után "sok ezer vendégmunkás énekelte saját nyelvén a kommunisták himnuszát", az Internacionálét - valószínűsíthető, hogy Teng is köztük volt, s megcsodálhatta az egyébként 5:0-ra elveszített mérkőzésen a francia csapat középcsatárát: Sebes Gusztávot (aki néhány hónap múlva véletlenül épp a Billancourt-hoz szerződött).
Mindez egyelőre bizonyíthatatlan, mint ahogy arról sincs információnk, vajon Orbán Viktor látta-e '78-ban korábbi és későbbi barátainkat. Annyi azonban már hatvan éve tudható, hogy a kínaiak egyszer majd jönni fognak; ahogy 1959-ben a Képes Sportban Peterdi Pál fogalmazta meg a költői kérdést: "Hiszen igaz, ki állíthatná meg a lavinát, ki parancsolhatná barlangjába a keleti szél sárkánykirályát?"
