A 19. század utolsó harmadában, Oroszországban nem volt ebben semmi különös, talán csak annyi, hogy akkoriban a japán harcművészek edzésmódszereit még kevesen ismerték. Az izmok tervszerű erősítése azonban szinte népi mozgalommá alakult, nem véletlen ezért, hogy Fandorin kalandjai közben állandóan hihetetlen fizikumú emberekbe botlik, akik azon kívül, hogy természetes őserővel rendelkeznek, tudatosan keményítik acélosra a testüket. A 20. század elején a testépítés már olyannyira elterjedt a hatalmas országban, hogy a nehézatlétika szerelmeseinek szánt Herkules című folyóiratot (tulajdonképpen: Gerkulesz) 1912-ben huszonhétezer példányban adták ki, és hasonló népszerűségre tett szert Lebegyev főszerkesztő önvédelemről szóló könyve is. Európában a professzionális birkózók és a súlyemelő rekorderek között rengeteg volt az orosz, és mindenki a világ legerősebb embere címre pályázott. A legnagyobb közülük Fandorin kortársa, az ukrajnai kozák származású Iván Poddubnij volt, az erősök koronázatlan királya, aki többször nyerte el "francia birkózásban" a világbajnoki címet. Híressé vált cirkuszi mutatványában a vállára vett egy távírópóznát, amelyre mindkét oldalon annyi ember kapaszkodhatott, ahány csak elfért. Ezt az attrakciót kortársa, Iván Zaikin fejlesztette tovább, a 120 kilós Volgai Óriás (mellesleg az egyik első orosz pilóta), aki egy vasrudat vett a vállára, ebbe tíz ember csimpaszkodott, Zaikin meg forgott körbe, mint egy ringlispíl, egyre nagyobb sebességgel.
A korabeli orosz Sámsonok közül is kiemelkedett azonban egy olyan erős ember, akinek életpályája valamelyik Akunyin-regényben változtatás nélkül kaphatna helyet. Alekszandr Ivanovics Zassz - vagy későbbi formájában Alexander Zass - Vilniusban született 1888-ban. Gyermekkorában nem történik vele semmi különös, csak éppen sokkal erősebb, mint társai. Akunyin számos hőséhez hasonlóan igazi fanatikus, bálványa a nagy Eugen Sandow, a görög ideált kergető porosz, a "modern testépítés atyja". Zassz megszerzi Sandow könyvét, és a folyóiratokat bújja, híres orosz erőművészektől kér edzésterveket, de aztán magától jön rá az izometrikus gyakorlatok módszerére; pályája végéig ezt követi. Nagy erejét 1908-ban mutatja be először az orenburgi cirkuszban. A közönség rögtön megkedveli az óriásnak apró, mindössze 166 centiméter magas és 75 kilogramm súlyú atlétát, aki elképesztő kunsztokat tud: egyszerre egy csoportnyi embert emel a levegőbe, mellizmaival láncokat szakít szét, karjaival vasat hajlít csomóra. Ennek ellenére vagy éppen ezért 1914-ben őt sem kerüli el a világháború: egy lovasezred katonájaként a frontra vezénylik. Az osztrák-magyar csapatok helyzetének felderítésére küldik ki, de egy kilométerre saját egységeitől lovának lábát találat éri. Zassz maga is odafekszik a sebesült ló mellé, lapulva várják ki az éjszakát. A sötétben aztán az erőművész feláll, a vállára veszi a lovat, úgy viszi vissza az orosz táborba, ahol az őrszem kővé dermed a homályból kibontakozó jelenés láttán. A további harcok során Zasszt elfogják (tulajdonképpen: elfogjuk), és fogolytáborba viszik. Megszökik, elfogják. Majd még egyszer. Egy Kaposvár melletti hadifogolytáborba kerül, végre igazi börtöncellába zárják. Puszta kézzel szétfeszíti a rácsot, úgy jut ki. Tudja, hogy a környéken cirkusz működik, oda menekül. A cirkuszban legnagyobb meglepetésére Czája János üdvözli, a világ másik legerősebb embere, aki korábban még a nagy Poddubnijjal is megmérkőzött. Zassz is Oroszországból ismeri Czáját, ahol közös fellépéseik voltak. Czája enni ad a menekültnek, sőt ahogy az orosz ismét erőre kap, fellépteti. Zassz ezután - még mindig a háborúban vagyunk - eljut Budapestre, a Schmidt cirkuszba, ahol azonban egy magas rangú magyar katonatiszt nézőként felháborodik azon, hogy egy ilyen erős ember miért nincs a fronton. Akkoriban a pesti cirkuszi világot különben egy másik orosz uralja, az orjoli Matvej Ivanovics Beketov, azaz Beketow Mátyás, a cári hadsereg veteránja, az egykori disznóidomár, az állatkerti Városi Cirkusz nagy hatalmú igazgatója. Talán nem is kerülnek közelebbi kapcsolatba, Zassz valahogy mégis megmenekül. Egy olasz impresszárió segít neki Nyugatra jutni, Sámsonként hatalmas sikereket arat egész Európában. A fogai közt tart meg egy hosszú síndarabot. A karjait két irányba két ló húzza, mindkettőt megtartja. Nyolc méterről egy ágyúból 90 kilogrammos acélgolyót lőnek ki rá - elkapja. Bárki belebokszolhat a gyomrába, állja. Hátára vesz egy zongorát, a hozzá tartozó székkel és zongoristával. A zongora tetején ott ül az énekesnő is. A harmincas évek elejétől angliai színházakban lép fel, a sok Sámson-imitátor miatt felveszi a "Zass, az izomember" nevet. Menedzsere egy bizonyos Howard kapitány, akiről kiderül, hogy a brit titkosszolgálat ügynöke, Zass pedig valószínűleg mindig ott lép fel, ahol a kapitánynak is jelenése van. Aztán az erőművész lassan öregedni kezd, s a negyvenes évektől kezdve áttér az állatszámokra; a háború után neves állatidomárként működik, elefántokat, oroszlánokat, kutyákat és csimpánzokat tanít be, de erőmutatványait állítólag még hetvenegy éves korában is bemutatja.
Alexander Zass 1962-ben halt meg, London közeli otthonában, szobrát néhány éve avatták fel Orenburgban. A félmeztelen figura bronzból van, éppen vasat hajlít. Az 1949-ben a Szovjetunióban elhunyt Poddubnij is szobrot kapott idén, Jejszk városában, igaz, az alkotás nagyon átlagosra sikeredett: a bronzalakon öltöny, mellény, nyakkendő, kezében kalap és sétapálca, senki meg nem mondaná, hogy valaha ő volt a világ legerősebb embere. Nálunk a száz évvel ezelőtti erőkultusznak csak halvány visszfénye maradt, az is már talán csak ideig-óráig: a Népstadion melletti atlétaszobrok némelyikét ugyanis az egykori szentendrei testnevelő tanárról, a legendás Czája János fiáról, a tíz éve elhunyt Czája Mátyásról mintázták.
