Sokféleképpen jelenhet meg a futballista a filmvásznon. Van olyan játékos, akit a karaktere miatt kérnek fel egy szerepre, ilyen a nyílt sisakos Cantona, a bizalomgerjesztő Sándor Csikar vagy a mindent zúzó Vinnie Jones. Vannak aztán olyan labdarúgók, akik akkora sztárok, hogy bármit megtehetnek, mert már a nevükkel bevonzzák a nézőt a moziba: Sindelartól Beckenbaueren át Beckhamig nem is olyan hosszú a sor. Léteznek ezenkívül olyan filmek, amelyekben jó színészek alakítják a fiktív játékosokat, ehhez általában sokat edzenek, hogy úgy nézzenek ki, mintha tényleg tudnának játszani, azután a lábukat mégiscsak másoktól kölcsönzik, mint például Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban futballjeleneteiben a Vasas egykori nagyszerű középcsatárától, Szilágyi Gyulától. Korántsem végül pedig vannak olyan alakok, akik se nem karakteres futballisták, se nem tehetséges színészek, mégis odakeverednek valahogy egy-egy meccsrészlet erejéig valamilyen filmbe, ilyen többek között Orbán Viktor a Szegény Dzsoni és Árnikában.
Sokkal nehezebb akár csak hozzávetőleges struktúrát is felvázolni a labdarúgóedzők filmbéli megjelenését illetően. Kiválasztott sportágunkban az edző, a menedzser vagy a szövetségi kapitány szerepe ugyanis mindeddig elég ritkán kívánkozott a csillogó vászonra, s bár néhány évvel ezelőtt José Mourinho úgy nyilatkozott, hogy amennyiben film készülne róla, feleségével egyetemben örülne, ha figuráját George Clooney formálná meg, ilyen nagyszabású mű előkészületeiről azóta nem hallani. Ha jobban meggondoljuk, a futballedzők valószínűleg azért kerülnek nehezebben a film fókuszába, mert jellemvonásaik - az akár percek alatt kiismerhető játékosokkal ellentétben - lassan, évek, esetleg csak évtizedek alatt tárulhatnak fel a nézők előtt, így szinte lehetetlen a drámai sűrítés. Azt is nehéz másfél-két órában megmutatni, mi az a taktikai vagy motivációs elem, amit éppen ők tettek hozzá egy-egy csapat Hollywoodban eladható diadalához, vagy hogyan múlt rajtuk a moziban is keserűen siratható vereség.
Ha az edzőfilmeket mégis kategorizálnunk kellene, akkor első helyen említhetnénk a valós történeteket feldolgozó fikciót, például a Nottinghamet a semmiből Európa tetejére vezető Brian Clough életének épp legkudarcosabb időszakát feldolgozó Elátkozott Leeds United (Damned United) című alkotást, amelyet a szegény menedzser már nem élhetett meg, viszont amelytől valamennyi hozzátartozója gyorsan elhatárolódott. A valóban fiktív történetek közé tartozik egy Gordon McCloud nevű skót edző életét bemutató film (A Shot at Glory) - főszerepben a már a Keresztapában is háttérből irányító Robert Duvall-lal. Van ezenkívül olyan filmtípus, amelyben maga az edzőség tulajdonképpen bármilyen más foglalkozással kiváltható lenne, erre kínál példát a Rózsaszín Párduc 2006-os megoldása, amelyben az egyébként akcióhős Jason Statham a francia válogatott szövetségi kapitányát alakítja, de a kínaiak elleni meccs végén - rögtön a film elején - egy mérgezett nyíllal nyakon lövik. Csavarhat a helyzeten, ha egy igazi futballista játszik kitalált edzőt, erre is akadt már példa, mégpedig tavaly, amikor Jens Lehmann, a német válogatott korábbi kapusa egy, a világbajnokságra készült dél-afrikai filmben egyengette egy halmozottan hátrányos helyzetű kisfiú sorsát. A leggyakoribb azonban, hogy valódi edzők önmagukat játsszák a filmen. Így jelenhettek meg a fiktív kispadon olyan mágusok, mint Helenio Herrera, Otto Rehhagel vagy Udo Lattek.
Az igazán jó edzők valószínűleg tényleg csak önmagukat tudják adni - szegény Mészöly Kálmán meg is járta annak idején a róla készült portréfilmmel -, és ritka köztük a színészi tehetség. Annál inkább feltűnő, ha akad olyan tréner, aki a legcsekélyebb lámpaláz nélkül, szinte teljes természetességgel tud belebújni egy másik karakter bőrébe. Bár nem tartozik a legjobb edzők közé, kiemelkedő színészi képességeiről egy ízben már tanúbizonyságot tett az 1990-ben világbajnoki címet nyert német csapat kőkemény és különben igencsak hallgatag középhátvédje, Klaus Augenthaler. Nem is igazi film volt, ahol szerepelt, csupán a Kész átverés egyik német verziójában lépett fel mellékszereplőként, mégis maradandót alkotott. 1998-ban történt az eset, amikor "Auge" (Szem) épp a Grazer AK közepesen sikeres edzőjeként működött. A Sat1 által újonnan indított műsor munkatársai keresték meg azzal, hogy a Sturm elleni helyi rangadó előtti napon - a vicc kedvéért és az elnökséggel egyeztetve - hívjon össze sajtótájékoztatót, amelynek keretében bejelenti, hogy ellenállhatatlan külföldi ajánlat nyomán azonnali hatállyal távozik az egyesület kispadjáról, helyét pedig egy litván származású edzőnek, a kimondhatatlan nevű, Albertas Klimawiszysnek adja át. Augenthaler mint egy film eleji Charles Bronson, ellentmondást nem tűrően és szemrebbenés nélkül improvizált, kétség sem férhetett hozzá, hogy igazat mond. A litvánnak öltözött edző pedig nem volt más, mint Hape Kerkeling, a német televíziózás ismert komédiása, aki ezek után ismertette furcsa, kelet-európai credóját, mindezt a csapat legdrágább játékosára tett csípős megjegyzéssel - "van neki gyors autó, láb lassú" - fűszerezte, majd mondandója lezárásaként egy litván (?) dalra zendített rá. Ezt követően átadta a szót a feleségeként bemutatott hölgynek, aki minden további nélkül elénekelte a szovjet himnuszt. Az összegyűlt újságírók izgatottan üzentek szerkesztőségeikbe, majd követték a bajuszos, parókás állitvánt a pályára, ahol megtekinthették az első edzést, medicinlabdával, sípjelre futásból bukfenccel és az úgynevezett "kozmonautagyakorlattal" (jobb kézzel a bal fület, bal kézzel az orrot fogva, fordulásból kapura lövés). A játékosok ezek után fellázadtak, Kerkeling leleplezte magát, és majdnem mindenki jót nevetett a végén.
A történet egyébként struktúrájában több párhuzamot is mutat a Szegény Dzsoni és Árnika futballjeleneteivel, ahol Dzsoni, az edző és egyben menedzser unorthodox módszerekkel ismeri fel, majd képzi tovább a rablók futballtudását - Orbánék almával (valójában dinnyével) dekáznak, rongylabdát kergetnek -, később pedig álöltözetbe bújtatja őket, hogy megmérkőzhessenek a Világhírű FC-vel. A csapat, ahogy Dzsoni előre megmondta, persze fölényesen győz, mindenki boldog, a végén pedig Rézbányai Győző segítségével Árnika problémája is megoldódik. Lázár Ervin itt azért meghúzza a fikció és a realitás határát, hiszen a "valóságban is minden jóra fordul?" kérdésre ezt a választ adja: "A valóságban? Nem. Sajnos nem."
