Mélyi József: Pálya a magasban

Erődemonstráció

Egotrip

"Nagyon erős!"

(Dobor Dezső)


Hidegháborúban a sport nem tréfadolog. Nem cirkuszi szórakozás, nem a részvétel a fontos, hanem a kőkemény harc. Talán soha senki nem érezte ezt annyira át, mint a 60-as évek szovjet sportirányítói, akik a kor szavát és a párt iránymutatását követve még az olimpiai mozgalom coubertini jelmondatát, a citius, altius, fortiust is képesek voltak tervelőirányzattá alakítani. Az amerikaiaknál gyorsabban, magasabbra, erősebben - az első két felszólítás alapvető versenyszáma kézenfekvő volt, és bár Valerij Borzov csak 1972-ben érte utol (és hagyta le) 100 méteren a fekete (párduc) sprintereket, Valerij Brumel már szinte maradéktalanul teljesítette az elvárásokat, mivel 1961-től egészen 1970-ig a magasugrás világcsúcsának birtokosa volt - még úgy is, hogy 1965-ben egy motorbaleset kettétörte a karrierjét.

 

Az "erősebben" követelménye már korántsem volt ennyire egyértelműen egy sportághoz köthető, hiszen az ökölvívó leütheti az őt összeroppantani készülő birkózót, a kalapácsvető meghajlíthatja a vasat is, mégis a tízpróbázó teljesíti először a mesebeli királykisasszony három kívánságát. A parttalan vitákat kiküszöbölendő a választás a gigászokra esett, a súlyemelés legnehezebb hőseire. A 60-as évek elején ezen a téren - mivel a legjobbak közül Paul Anderson például a profizmust választotta - legfeljebb egy szemüveges amerikai állhatta el a szovjet tervteljesítők útját: Norbert Schemansky, a II. világháborús európai frontot megjárt, később gerincműtéten átesett igazi veterán, aki 1961-ben, harminchét évesen a szakítás világcsúcsát veszi vissza a verhetetlennek tűnő Jurij Vlaszovtól. Vlaszov szintén szemüveges, szintén nem a későbbi, hatalmasra szteroidozott emelőkre emlékeztető, szintén kifejezetten intellektuális sportoló, a szovjet légierő tisztje, a római olimpia bajnoka, aki 1961-ben Bécsben versenyezve az öltözőjébe kéredzkedő ifjú Arnold Schwarzeneggernek azt tanácsolja: "a legfontosabb, hogy higgy magadban".

 

Schemansky és Vlaszov egyaránt technikás súlyemelők, az 1962-es budapesti világbajnokságnak csaknem azonos esélyekkel vágnak neki. Éjszakába nyúló versenyüket 8000 néző figyeli a helyszínen, s bár Vlaszov az összetettben 2,5 kilóval nyer, a közönség hosszú percekig Schemanskyt ünnepli. Vlaszov - a magyar filmhíradóban is "a világ legerősebb embere" -, aki sokak szerint elsősorban hihetetlen lábizmainak köszönheti sikereit, az 1964-es olimpia vitathatatlan favoritja; a nyitóünnepségen ő viszi a szovjet zászlót. Legnagyobb ellenfele Schemansky mellett a huszonhat éves Leonyid Zsabotyinszkij, a gyerekképű "Ukrán Kolosszus", aki szakításban és nyomásban valamelyest tartani tudja a lépést honfitársával, hátránya azonban így is tetemes: lökésben 7,5 kilóval kellene többet emelnie Vlaszovnál. Miközben Schemansky behozhatatlan hátrányba kerül, Zsabotyinszkij nem adja föl: a súlyemelés történetének egyik legvitatottabb trükkjéhez folyamodik. Még két gyakorlata van hátra, a 210 kilogrammot teljesítő Vlaszovnak már csak egy. Zsabotyinszkij szintén megpróbálkozik a 210-zel, de nem sikerül neki, sőt úgy tűnik, a háta is megsérült, fájdalmas arccal vonul le, aztán kezet nyújt Vlaszovnak, mintha elismerné a vereséget. Vlaszov világcsúcsra emeli a tétet, de talán a biztos győzelem tudatában elrontja az utolsó kísérletet. Ekkor, mintha mi sem történt volna, megjelenik Zsabotyinszkij, aki könnyednek tűnő mozdulattal lendíti feje fölé a 217,5 kilót, s ezzel megnyeri a versenyt. A záróünnepségen a vérig sértett Vlaszov helyett már ő viszi a szovjet zászlót, s közben nem csekély diplomáciai bonyodalmakat okoz. Zsabotyinszkij ugyanis erőt demonstrál: egyedüliként a ceremónia zászlóvivői közül egy kezében fogja a rudat, meg sem támasztja az övében, pálcikaként tartja meg a kavargó szélben. A protokoll szerint a japán uralkodó előtt elhaladva a zászlót le kellene ereszteni; az öntudatos szovjet súlyemelő azonban rezzenéstelenül tartja a lobogót, így viszi el a döbbent díszpáholy előtt. A kínos közjáték miatt az olimpia után a korábban meglebegtetett Lenin-rend helyett a renitensnek csupán a Munka Vörös Zászló Érdemrendje jut.

 

Tokió után a hidegháború is átalakul. Ahogy az egyik japán újság fogalmazott: Oroszország két legerősebb embere - Vlaszov és az épp ekkor eltávolított Hruscsov - szinte egy napon bukott el. Vlaszov az olimpia után visszavonul, Schemansky jócskán negyven fölött száll ki a versenyből (ráadásul a mi Európa-bajnok Ecser Károlyunk is kiöregszik); Zsabotyinszkij lesz vitathatatlanul "a világ legerősebb embere". Így versenyez 1965-ben Ausztriában is, ahol a korábban említett - és időközben önmagában hinni kezdő - osztrák fiatalembernek autogramot ad, állítólag ezzel a szöveggel: "Azt kívánom, Arnie, hogy erős és világhírű ember legyen belőled." Ezekben az időkben úgy tűnik, minden kívánság teljesül, Zsabotyinszkij Mexikóban megnyeri második olimpiai bajnoki címét, aztán marad a szovjet hegemónia, mert jönnek a 70-es évek és jön Alekszejev, s így az amerikaiaknak az "erősebben" területén továbbra sem terem babér.

 

Vlaszov és Zsabotyinszkij később sem ül a babérjain. Előbbi még egyszer visszatér - a Szovjetunióban is léteztek privát pénzügyi nehézségek -, világcsúcsot javít, majd 1968-ban egy éles váltással végleg elhagyja a súlyemelést és a katonai pályát; inkább író lesz belőle. 1959 óta jelennek meg elbeszélései, díjat nyer velük, könyveit a 70-es években több százezer példányban adják ki. A 80-as évek végén - nem sokkal azután, hogy a Vörös zsaru forgatása idején Moszkvában Schwarzenegger is felkeresi egykori bálványát - Vlaszov politikai pályára lép, képviselő lesz, majd 1996-ban Oroszország elnöki címéért kandidál - nagyon sikertelenül. Zsabotyinszkij, a "Nagy Zsabo", a másfél mázsás medve a 70-es években sokáig nem találja a helyét, edző lesz, majd 1987 és 1991 között katonai tanácsadó Madagaszkáron. Később a Biztonság, Védelem és Jogrend Kérdéseivel Foglalkozó Akadémia tagjaként a szovjet titkosszolgálat egykori tábornokai társaságában kezeli a hidegháború örökségét.

 

Pedig az enyhülés talán már az anabolikus szteroidok fénykorában megkezdődött, akkor, amikor Alekszejev 1975-ben a Sports Illustrated címlapján mint a világ legerősebb embere szerepelt. Két évvel később elindult a Világ Legerősebb Embere verseny, s elkezdődött a testépítő-mozisztárok és más mutatványosok kora.

Neked ajánljuk