Mindent meg lehet énekelni. Létezik például egy bécsi duó, Christoph és Lollo, ők többlemeznyi dalt költöttek régi és mai, híres és kevésbé híres síugrókról. "Síugródal" - így nevezik a maguk teremtette műfajt, amelyben a többnyire egyszerű dallam háttérbe szorul a hol melankolikus, hol abszurd szöveg mögött. Énekeltek már Kazuyoshi Funaki erényeiről, Blaz Vrhovnik hibáiról, külön dal szól Jakub Suchácek szomorúságáról vagy Alekszej Borovityin kutyájáról. Christoph és Lollo egyik különös éneke a valaha volt leghíresebb norvég síugró sorsát érinti, címe: "A nap, amikor Birger Ruud meghalt".
Ha van sportoló, aki megérdemli, hogy "síugródal" szóljon róla, akkor az a sportág történetének egyik legsikeresebb alakja, a kétszeres olimpiai és háromszoros világbajnok Birger Ruud, aki testvéreivel, Sigmunddal és Asbjsrnnel együtt a harmincas évek versenyeinek állandó főszereplője volt. Mindez önmagában persze nem feltétlenül elég a halhatatlansághoz; a megénekelt legyen hős. Birger Ruud pedig igazi hős volt: Norvégia német megszállása idején olyan síversenyeken vett részt, amelyek bevételéből a helyi ellenállást támogatták, ezért a nácik letartóztatták, és a grini koncentrációs táborba zárták, ahol egy évet töltött. Kiszabadulása után helyismeretét és sítudását kamatoztatva a brit repülőgépekről ledobott fegyverek és más csomagok összegyűjtésében segített az ellenállóknak a norvég hegyekben. A háborút követően Ruud visszatért a síugráshoz, 37 évesen a St. Moritz-i olimpián ezüstérmet szerzett, majd olyannyira nem bírt elszakadni a sáncoktól, hogy 56 éves koráig abba sem hagyta a versenyzést. Ezzel a teljesítménnyel csupán egyetlen veterán sporttársa vetekedhetett, a dalba eddig aligha foglalt lengyel síugró, a "Nagyapó" (Dziadek) becenevet is kiérdemlő Stanislaw Marusarz. Marusarz nem volt annyira sikeres, mint Ruud, s bár öt olimpián is részt vett - utoljára 1956-ban, Cortina d'Ampezzóban, 43 évesen, igaz, már csak próbaugróként -, dicsőséglistáján (világcsúcsok mellett) csak egy világbajnoki ezüstérem szerepel. Pedig 1938-ban Lahtiban ezüst helyett aranyat érdemelt volna. Ellenfelei természetesen a Ruud fivérek voltak, közülük is elsősorban a legfiatalabb, Asbjsrn Ruud, akinek mindkét ugrása méterekkel volt ugyan rövidebb Marusarzénál, de a pontozóbírák esztétikusabbnak ítélték a stílusát, így háromtized pont előnynyel ő nyerte a versenyt. Ruud hezitált, hogy a díjátadón Marusarz nyakába akassza-e az aranyat, végül azonban csak addig jutott, hogy lengyel ellenfelét "erkölcsi világbajnok"-nak nevezte.
1938-ban úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy a lengyel síugró fenomén mikor taszítja le a trónról a norvégokat. 1939-ben azonban nemcsak egy kézsérülés szólt közbe - emiatt a hazai, zakopanei világbajnokságon csupán ötödik lett -, hanem maga a történelem. Marusarz a háború elején csatlakozott a lengyel ellenálláshoz, Zakopane környékén, a hegyi utakon vezette a szlovák határon át Magyarországra a menekülőket. 1940 márciusában feleségével együtt maga is útra kelt Budapest felé, de szlovák határőrök elfogták, és kiadták a Gestapónak. Marusarzt számos társával együtt halálra ítélték. A kivégzés elől az utolsó pillanatban szökött meg a krakkói börtönből: társaival együtt két asztalláb segítségével feszítette ki az ablakrácsot. A foglyok sorban ugráltak ki, de egyikük megkapaszkodott az ablakszárnyban, ami nagy csörömpöléssel esett az udvarra. Az őrök lőni kezdtek, de Marusarz még kijutott; fejjel előre nyomakodott át a vasrudak között, ugrás közben fordult úgy, hogy végül talpra érkezzen. Golyózáporban, a szögesdrótokba kapaszkodva mászott át a falakon, így jutott ki a városba, majd onnét erdőn-mezőn át Zakopanéba. A jól ismert útvonalon érkezett Magyarországra, hogy aztán a felszabadulásig többféle álnéven folyamatosan itt is tartózkodjon. Eleinte menekülttáborban élt, azonban Belloni Gyula, a Belügyminisztérium tisztviselője - egykori kiváló síversenyző, középtávfutó- és gyeplabdabajnok, Ottlik Budájának egyik mellékszereplője - rátalált, és állást ajánlott neki a Síszövetségnél: a sokoldalú Marusarz, aki síugrás mellett északi összetettben és sífutásban is helyezéseket ért el a korabeli világversenyeken, a magyar síugrók és lesiklók edzője lett. Emellett síugrósáncokat is tervezhetett; munkája nyomán készült el a kassai és a borsafüredi sánc. Utóbbi avatásán majdnem lebukott, egy egykori német versenyzőtársa a próbaugrásnál a mozgásáról (és hihetetlen eredményéről) felismerte, de nem árulta el. Néhány nappal Buda felszabadulása előtt azután rejtekhelyén, barátai Attila úti lakásában a németek ismét elfogták, a kivégzéstől most egy becsapódó orosz gránát mentette meg; Marusarz a zűrzavart kihasználva elmenekült.
Az ostromot követően még részt vett a dunai pontonhidak építésében, és néhány hónappal később tért haza Zakopanéba. Ismét edzésbe állt, és visszatért a versenyekre, évtizedeken át aktív sportolóként, illetve élő legendaként képviselte a világban a lengyel síugrósportot. Legendájához sokat tett hozzá egy 1966-os ugrása, amelyre a hagyományos Négysáncverseny garmisch-partenkircheni (egyes források szerint oberstdorfi) állomásán került sor. Az egész azzal kezdődött, hogy a másik díszvendég, az immár 55 éves Birger Ruud a versenyt megelőző valamelyik fogadáson tréfából helyből hátraszaltót ugrott. Marusarz úgy vélte, hogy mivel ő még csak 53 éves, ettől nem maradhat el. Így a verseny kezdetén a közönség legnagyobb meglepetésére egy lengyel versenyzőtől kölcsönkért léccel, de öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben megjelent a sánc tetején mint próbaugró. A legenda szerint a versenybírók először rémületükben lezárták a sáncot, majd a zsűri vitáját és némi meggyőzést követően engedélyezték az ugrást. Marusarz "nagyapó" pedig 66 méterre repült, és ugrását egy háború előtti, klasszikus esztétikájú leérkezéssel zárta. Az ünneplés jó néhány percig tartott, Marusarzt a szervezők a vállukon vitték a díszpáholyba.
Stanislaw Marusarz - akinek nevét Zakopanéban a Wielka Krokiew síugrósánc viseli - öt évvel Birger Ruud előtt, 1993-ban hunyt el. Már csak valamilyen egyszerű dallam kellene.
