Mindenki állíthatja magáról, hogy első volt valamiben, néhány nemzet viszont arról nevezetes, hogy mindenben első volt. Köztudottan ilyen nemzet az orosz és a magyar. E két nép az emberi tudás legkülönfélébb területein, a legjelentősebb civilizációs vívmányok esetében, néha komolyan, gyakran viccesen, de mindenesetre szüntelenül bizonyítani próbálja, hogy őseink - illetve őseink rokonainak ismerősei - előbb tudtak valamit, mint mások ősei és barátai. Persze minden azért nem lehet orosz vagy magyar, a háttérben mindig ott figyelnek a kínaiak vagy a történelmi tények.
A mellúszást így valószínűleg nem mi találtuk fel, az viszont biztosnak tűnik, hogy az egyik első mellúszót magyar ember találta meg. Az angol beteg című film első képsorán tusecsettel utánfestett úszó figura eredetijét ugyanis Almásy László fedezte fel Egyiptom délnyugati részén, a sivatagos Gilf al-Kebir térség kőkorszaki rajzokkal díszített barlangjainak egyikében, 1933-ban. Az Úszók barlangja - mivel így nevezték el a helyet - valójában inkább csak egy sziklaüreg, amelyben az ábrázolások egyrészt arra utalnak, hogy a környék régebben talán folyó- és állóvizekben is gazdag volt, másrészt, hogy a helybeliek mozgáskultúrája akkoriban igencsak fejlett lehetett. Az őskori emberek feltehetőleg az őskori béka mozgását figyelték meg alaposan, ezt utánozva dolgozhatták ki a ma is alkalmazott lábtempót. Béka pedig - ótörök jövevényszó - mindig is volt Magyarországon, így az sem lehet véletlen, hogy a magyarok a modern sportkorszak kezdete óta kiemelkedő mellúszónak számítanak.
A százméteres távon az első hivatalos világcsúcs is magyar úszó nevéhez fűződik: Baronyi András (némely forrás szerint Andor) állította fel, 1907-ben. Baronyi szerencsétlenségére az 1908-as londoni olimpián csak kétszáz méteren tartottak versenyt, ahol viszont úszónk az előfutamban kiesett. Helyette egy másik magyar, a verseny legfiatalabb résztvevője, a mindössze 15 éves Toldi Ödön verekedte be magát a döntőbe, ahol negyedik helyezést ért el - a feljegyzések szerint a viadalt követően kétszer is elájult. Baronyi négy évvel később Stockholmban vigasztalódhatott, a 100 méter háton szerzett negyedik, valamint a helyből távolugrásban elért hetedik helyével. Toldi, aki a két egyesület közti első nagy vihart kavarva igazolt az FTC-ből az MTK-ba, és 1910-ben szintén világcsúcsot úszott, időközben abbahagyta a versenyzést; később a Magyaróvári Műselyemgyár igazgatója lett, túlélte a holokausztot, és 1963-ban Walesben hunyt el. A százméteres mellúszásnak a második világháború előtt még egy magyar világcsúcstartója akadt - a különleges tehetségű és technikájú Sipos Márton személyében. Sipos húszévesen kezdett el úszni, két évvel később, 1922-ben pedig már a világ legjobb idejét érte el a Császár uszodában. Mivel az 1924-es párizsi olimpián még mindig nem volt műsoron a rövid táv, Sipos csak kétszázon mutathatta meg tudását, ahol azonban az előfutamban kiesett. Az ezt követő évben szervezetében csonttuberkulózist diagnosztizáltak; Sipos Márton 1926-ban a budakeszi szanatóriumban hunyt el.
A magyar férfi mellúszók olimpiai karrierjébe később is többször belenyúlt a sors keze, elég csak Güttler Károly egy századmásodpercen elúszott szöuli aranyérmére gondolnunk, vagy utalnunk arra, hogy 1984-ben Los Angeles-i távolmaradásunk miatt a kiváló Vermes Albánnak csak a moszkvai Barátság Verseny bronzérme juthatott. De mi ez az egyetlen olimpia és ez az egyetlen századmásodperc a sorsnak ahhoz a beavatkozásához képest, amely egy orosz mellúszó, Leonyid Meskov karrierjét és életét sújtotta. Az 1916-ban született Meskov - ha csupán életkorából indulunk ki - tulajdonképpen négy olimpiáról maradt le úgy, hogy a közbeeső időben ő volt a világ legjobb (vagy egyik legjobb) mellúszója. 1936-ban és 1948-ban a Szovjetunió nem indított csapatot, Berlin és London között pedig két olimpiára a világháború miatt nem került sor. Meskov így először 1952-ben, Helsinkiben állhatott rajtkőre, 36 évesen, a mezőny legidősebb úszójaként, a 4x200-as gyorsváltóban, ahol helyezetlenül végzett. 1932 és 1952 között viszont 42 szovjet bajnoki címet szerzett és 13 alkalommal javított világcsúcsot. Csúcsformáját valószínűleg 1941 elején érte el, amikor eredményei alapján mellen és gyorson egyaránt a világ egyik legjobbja lett. Azonban kitört a háború, Meskov pedig önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe - a leningrádi fronton lett felderítő. 1941. augusztus 3-án azt a feladatot kapta, hogy - mivel a csónakok átjutását a németek megakadályozták - úszva keljen át a Luga folyón, és térképezze fel az ellenség helyzetét. Az éjszakai akció rendben lezajlott, de a kora hajnali visszatéréskor a németek tüzet nyitottak és egy aknaszilánk leszakította Meskov társa, Kulakov karját. Meskov ruhadarabjaival bekötözte az eszméletlen Kulakovot, majd a folyó felé vitte, azonban egy újabb aknagránát az ő vállát és karját is eltalálta. Sérült jobb vállal és átlőtt bal karral, hátán félig öntudatlan társával, csak a lábát használva úszta át a Lugát, így jutott el Kulakovval együtt saját egységéhez. Leningrád legjobb orvosai igyekeztek megmenteni a legjobb orosz úszó karját. Már az is eredmény volt, hogy nem kellett azonnal amputálni, de úgy tűnt, Meskov jobb keze örökre béna marad. Az úszó azonban nem adta fel, tornáztatni kezdte a karját: akárhová ment, mindig egy sárga bőröndöt cipelt magával, benne először egy, később két téglával, és hogy ujjai mozgékonyságát visszanyerje, gyufából minden este öt kis építmény elkészítését írta elő magának. A medence partjára is visszatért, katonákat oktatott úszásra, majd néhány hónap elteltével maga is újra úszni kezdett. Az első alkalommal a legkisebb gyerekek is gyorsabbak voltak, mint bálványuk, "a mellúszás királya", a világcsúcstartó. De a javulás a vártnál gyorsabban bekövetkezett: 1943 áprilisában a szovjet bajnokságon Meskov ismét győzött a 200 méteres mellúszásban.
A régi elsőségek, világcsúcsok és hőstettek manapság valószínűleg pont olyan gyorsan halványulnak el, mint a sziklabarlangok falán az alakok. Bár az Úszók barlangját a sivatagba látogató kalandturisták csak a katonai hatóságtól szerzett engedéllyel, biztonsági őr kíséretében tekinthetik meg egy oda-vissza 12 napos terepjárós túra keretében, az ábrázolások lassan tünedezni kezdtek. Szakemberek szerint a legnagyobb kárt azok a fotósok okozzák, akik a jobb kontraszt érdekében vízzel locsolják le a kőre festett úszó alakokat.
