Fotó: Németh Dániel
Sokan állítják, hogy az elmúlt évtizedek során műveivel, gondolataival átalakította a köztéri művészet és az emlékmű fogalmát. 1986-ban Hamburg-Harburgban állították fel Fasizmus elleni emlékművét, egy 12 méter magas, ólomborítású oszlopot, amelynek felületére bárki felírhatta a nevét, jelet hagyhatott. Amikor az oszlop az elérhető magasságig betelt, mindig lejjebb süllyesztették a földbe; teljesen 1993-ban tűnt el. Ez évben avatták fel Rasszizmus elleni emlékművét Saarbrückenben. Munkatársaival először összegyűjtötte azoknak a német településeknek a nevét, ahol a második világháború előtt zsidó temető létezett. Ezek után a saarbrückeni kastélyhoz vezető út kockakövei közül éjszakánként, titokban felszedtek egyet-egyet, a kövekre rávésték egy-egy helység nevét, majd írással lefelé visszahelyezték. A 2146 temető nevének elhelyezése után a tér A láthatatlan emlékmű tere nevet kapta. Jochen Gerz az elmúlt évtizedben többek között Coventryben, Karlsruhéban, Dublinban és Grazban hozott létre a helybéliek részvételével köztéri alkotásokat. A német művész múlt héten a Goethe Intézet meghívására érkezett Budapestre.
Magyar Narancs: Hogyan lehet manapság megmagyarázni az emlékművek létezését?
Jochen Gerz: A James E. Young által ellenemlékműnek nevezett alkotások közös tulajdonsága, hogy csalódást keltenek. Vagyis a téma kelt csalódást, mert a mű nem a heroikus múltat jeleníti meg, hanem a negatív múltat; a csalódás pedig nemcsak az illúziók elvesztését jelenti, hanem a hazugságok széttépését, a csalás megszüntetését is. Mindez nem magasabb erők tevékenységének eredménye, hanem szemmagasságból indul, tőled és tőlem, tehát a korból, politikai, életrajzi feltételeinkből következik. Ezekből a feltételekből alakul ki a megbízás. Ha nem alakul ki semmi, ha a társadalom nem akarja, akkor nincs emlékmű sem. Az emlékművek mindig megbízásra készülő munkák. Abból kell kiindulni, hogy egy munka nem lehet jobb, mint maga a megbízás. Az első építőkő pedig a megbízó "kitalálása".
MN: Hogyan történik ez?
JG: Sok tárgyalással. Lelkesedés és közömbösség keveréke kell hozzá, vagy Joyce nyomán: a szenvedély iránti közömbösség. Ebből kiindulva pedig nagyfokú kiszámíthatatlanságot kell generálni. A tárgyalás, a megbízóért folytatott küzdelem a legszebb, legintenzívebb kapcsolatom, ráadásul olyan emberekkel, akikhez tulajdonképpen nincs is közöm. 2007-ben Bochumban a főépítész azt kérdezte tőlem, hogyan lehetne építészetileg kijavítani egy adott teret? Egy rettenetes, tipikus, háború utáni német tér volt. Az én kérdésem úgy szólt: nem lehetne neki jelentést adni? Az ott ülő politikusok nem értették az egészet, nem is történt semmi. Két hónappal később felhívott a főépítész: tulajdonképpen mit is akart mondani a térrel kapcsolatban ezzel a jelentéssel? Így jött létre az Európai ígéret tere.
MN: Hogy viszonyulnak a politikusok a köztéri művészethez? Lehet nevelni őket?
JG: A tapasztalatra lehet nevelni őket. Mindenkinek van érzéke a kudarchoz, mindenki fél a kudarctól. És amellett, hogy mindenki szeretne valamilyen látványosságot, mindenkinek van érzéke a boldogsághoz is, és mindenki fizet a boldogságért. Rengeteg politikussal dolgoztam együtt az évtizedek során, valamennyinek ez volt a reakciója: "szeretném, ha újraválasztanának". Mindig mondtam: még soha nem fordult elő, hogy valakit miattam ne választottak volna újra. Egy kis francia faluból - a 136 lakosú Bironból, ahol a kilencvenes években készítettem egy művet - például négyévente kapok egy képeslapot. A polgármester, aki civilben bankhivatalnok, mindig csak annyit ír: ismét megválasztottak. Szóval megéri kockáztatni a kudarcot. Megéri a politikusnak, és megéri a művésznek.
MN: A művész jutalma lehet adott esetben a tér átnevezése?
JG: Igen, Saarbrückenben ez így történt, extrém dolog volt a várostól. 1989-ben kezdődött a munka, és csak 92 elején szóltunk, hogy itt egy műalkotás keletkezik. Nagy vita tört ki a parlamentben, mindenki benne volt, a miniszterelnök is. Aztán különböző tervek születtek: ide kerüljön egy kis tábla, oda egy talapzat. Egyébként a munkáimban ezért használok sokszor zománcot, mert úgy néz ki, mintha eleve a városhoz tartozna, mintha nem lenne művészet. A művészet már nem képes alapvető meglepetést okozni, vulgárissá és demokratikussá vált, tautologikussá teszi önmagát. A teret Kastély térnek hívták, nem lakik ott senki, csak a parlament meg a pártok, nem volt probléma a postásnak sem, így lett aztán A láthatatlan emlékmű tere. Számomra fontos volt, hogy rákerüljek a térképre.
MN: Nehéz ezeket a példákat a jelenlegi magyar viszonyokra vonatkoztatnom. Errefelé mostanában másként esik szó átnevezett terekről, áthelyezendő emlékművekről.
JG: Erre azt tudom mondani, minél nagyobb a szar, annál jobb az emésztés. Egyrészt olyan művészetre esküszöm, amely függ a kontextustól, függ a körülményektől, a drámától. Másrészről nem akarok ugyan visszatérni az elefántcsonttoronyba, de a művészet függetlenségét, funkciótlanságát, rejtélyességét meg kell őriznem. Azt mondod, hogy a kulturális minisztérium itt most eljelentéktelenedik egy csomó más terület mellett, de ez egy ideje például Észak-Rajna-Vesztfáliában is így van. Azt mondod erre, ez a rendszer Krisztus előtti, meg kell szüntetni, és igazad van. Én meg azt gondolom, érdemes a nagyobb képet is nézni. Egy kulturális társadalomban a kultúra elveszti a fontosságát. A kultúra ma már minden ruhadarabon megjelenik. Itt van például a ruhádon egy jel; minden átmegy a kultúra mosógépén. Én a köztérrel dolgozom, amelynek az erotikája jóval erősebb, mint akármely eldugott múzeumi térnek. A köztérrel rendelkezni akarnak az emberek, meg akarnak benne mutatni valamit, meg akarják oldani a dolgokat, problematizálni akarnak. Ilyen a politikus is, meg akar mutatni valamit, a vágyait, a nézeteit. Mondjuk igaz, itt most elég egzotikusak az állapotok, de ezt tekinthetem akár olyan ki nem érdemelt helyzetnek is, ahol nem lehet elkényelmesedni.
MN: A művekben mindig fontos szerepet kap a láthatóság vagy láthatatlanság problémája. Nincs ellentmondás abban, ha valaki ott akar lenni a térképen, de a téren nem látszik?
JG: Ha eltüntetek valamit, mindig elhelyezek valahol egy ablakot, hogy be lehessen lesni. Hitetlen Tamás vagyok, és mindenben kételkedem. A láthatatlanság nem jelenti azt, hogy nem is jött létre semmi. A láthatatlanságban benne van a felejtés, az elfojtás, a múlt elmosása. Sokkal nehezebb védekezni az ellen, amit nem látsz - ha viszont valami óriási, és kiszúrja a szemedet, már nem látod meg. Az egyik saarbrückeni képviselő, aki korábban ellenezte a projektet, azt mondta annak idején: "maga perverz, nekem mindennap végig kell mennem ezeken a köveken!" Annyit tudtam mondani neki: tegyen úgy, mintha nem lenne ott semmi.
MN: Mi az érdekesebb, a keletkezés vagy a fenntarthatóság kérdése?
JG: Munkámban radikálisan a létrehozás folyamatára koncentrálok. Alapvetően a nézők ellen vagyok. Az érdekel ebben az összefüggésben, ami még csak a fejemben létezik, aztán ez egyfajta kötelezettséggé válik, majd szétterjed, és a munka során megváltozik, átalakul. A harburgi emlékmű előkészítése során megkértem a barátaimat, írjanak jeleket egy ólomtáblára. Gyönyörű volt. Aztán, ha megnézzük az oszlopra felvitt jeleket, az olyan, mintha utolért volna a valóság. Amikor ezek a művek elkezdenek létezni, már újabb műveken gondolkodom. A jelenem a jövő. A művészettel szembeni beállítottságom is ez: nem tudok beletörődni abba, hogy a művészet a léc alatt mozog. A saját maga által felrakott léc alatt. Olyan, mintha az emberek, a társadalom állna a peronon, és a kreativitás iránti végtelen lelkesedéssel várna a művészetre. Aztán jön a művészet, és elrobog mellettük. Miközben a múzeumban mindenki Caspar David Friedrichet nézi, ezt a társadalmon egyáltalán nem látod. Elképesztő nyomor és szomorúság van 200 méterre a múzeumoktól. A társadalom többre lenne képes, miközben a művészet egy sarokban áll, a saját diskurzusában.
MN: A kilencvenes évek elején, a Brémai körkérdés című munka során három kérdésre kellett válaszolniuk a brémaiaknak. Ebből született meg a mű. Felteszem az akkori első kérdést, most Budapesten: mit valósítana meg azonnal a köztérben?
JG: Nehéz kérdés, nincs válaszom. Általában tehetségünk van a kérdésekhez, de a válaszokhoz nincs. Ahhoz, hogy itt Budapesten kérdést tegyek fel, jobban kellene ismernem a kontextust, gyakrabban kellene jönnöm, a társadalom különböző rétegeit kellene megszólítanom, a nyelvet kellene ismernem, így ez most nem egy tipikus szituáció. Mindezt előrebocsátva inkább egy relatíve direkt kérdést adnék válasz helyett: "Ha Ön szabad lenne, mit tenne először?" Ötven százalék azt mondaná, maga megőrült, hiszen szabad vagyok, a másik ötven százalék pedig elgondolkodna. A kérdéssel mindig világossá kell tenned az emberek számára, hogy felelősségük van.
