Mélyi József

Lenin meghalt. Tavaly októberben történt, Ibrahimpatnam közelében, vasárnap hajnalban. Lenin épp egy ünnepségről tartott hazafelé Ford Scorpióján, valószínűleg gyorsabban hajtott a megengedettnél, s miközben megpróbált kikerülni egy autóriksát, nekiütközött az útkorlátnak. Nem volt bekötve, az autóból kiesve súlyos fejsérülést szenvedett, és a helyszínen életét vesztette. Lenin, az indiai íjászat nagy alakja - nemzetközi hírű edző - huszonhat éves volt. A helyi sajtóban a tragikus hírhez hozzáfűzték, hogy Lenin nővére, Volga - aki szintén íjász volt - néhány évvel korábban hunyt el, súlyos betegségben, egykor Ázsia-bajnok öccse ezért adta íjásziskolájának a Volga Akadémia nevet. Cherukuri Lenin és Volga szülei meggyőződéses marxistaként választottak nevet gyermekeiknek, akik aztán szintén az Indiai Kommunista Párt vijayawadai szervezetének támogatói közé tartoztak. Vijayawadában különben is nagy hagyománya van Lenin tiszteletének: Vlagyimir Iljics bronzszobra vörösmárvány talapzatán a 80-as évek óta áll a város egyik közterén. Jobb karját úgy tartja, hogy az egyszerre többféleképpen is értelmezhető: gyertek, menjetek, maradjatok vagy látjátok.

Fiatalabb koromban, amikor családi körben akármilyen összefüggésben szóba került a nyugdíj kérdése, én általában gúnyosan mosolyogtam, apám pedig erre sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy majd ha én is negyven fölött leszek, nem fogok mosolyogni. Apám tudta, mit beszél; most, negyvennégy évesen valóban elkezdtem gondolkodni a nyugdíj problémáján. Nemcsak azt számoltam ki, hogy az eddig összegyűjtött magánnyugdíjamból hatvanöt és hatvanhét éves korom között élhettem volna gondtalanul, de még az is megfordult a fejemben, hogy az említett korhatár fölött valamilyen kiegészítő foglalkozás után kell majd néznem. A nyugdíjamat érintő fülkeforradalmi ("sajnálatos") eseményeknek a borús jövőkép mellett van persze valódi hozadékuk is: a gyermekkoromban teljesen értelmetlennek tartott lelátói rigmus, a "Szurkoljatok, nyugdíjasok, meglegyen a nyugdíjatok!", végre megtelt értelemmel.

"Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy 'érte' élnek, vagy úgy, hogy 'belőle'." (Max Weber)

Régebben sokszor elfogott a futballirigység. Irigy voltam a hollandokra vagy a németekre, mert nekik gyerekkorom óta folyamatosan volt miért izgulniuk: elődöntők és döntők, nagy győzelmek és dicsőséges vereségek - ez nekünk nem adatott meg. Ma már cseppet sem vagyok irigy, legfeljebb képzelődöm. Nem arról, hogy milyen lenne, ha ott lennénk egy negyeddöntőben, hanem inkább azt próbálom vizionálni, egyáltalán milyen válogatottunk lehetne. Ha még mindig gyerek lennék, biztosan a régi brazil focit látnám bele a mai magyar fiúkba, de már nem vagyok gyerek. Ehelyett felnőtt módjára megkísérlem a realitás különböző síkjait egymáshoz hajlítani.

Van igazság. Ahogy az oberhauseni pszichopolip megjósolta, az utóbbi évek legjobbja, Spanyolország nyerte a világbajnokságot. Írhatnám persze azt is, hogy a futball már régóta nem az igazságról szól. Az igazságról a jégkorong szól, bár ott is néha megbicsaklik, például mikor a csehek a világbajnoki döntőben kettő- egyre kivédekezik az akkor éppen sokat hibázó, de különben fantasztikus oroszokat. Mélyi József

Milyen csalóka is az emlékezet. Az 1974-es holland csapatra például úgy emlékszem vissza, mint a héroszok gyülekezetére, olyanok nekem, mint az Argonauták, akik végül nem kapták meg az aranygyapjút. Ehhez a képhez és az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az NSZK-ban rendezett vb idején még csak hétéves rajongó voltam, akit a totális futball stratégiai és taktikai oldala helyett inkább Cruyff és Neeskens aurája és megállíthatatlannak tűnő lendülete nyűgözött le. Mélyi József

Coventry belvárosát néhány évvel ezelőtt átépítették. A háborús náci bombázások óta ez volt az egyik legnagyobb beruházás az angol városban, ezért is volt meglepő, hogy a központi emlékmű elkészítésével egy német művészt, Jochen Gerzet bízták meg. Gerz többéves kutatást és előkészítő munkát követően el is készítette Ajövő emlékművét, amelyen a helybeliek által leginkább gyűlölt nemzeteket tüntette fel, mégpedig ily módon: "amerikai barátainknak", "francia barátainknak", satöbbi. Az első helyek egyikén persze ott áll: "német barátainknak".

A futballban valószínűleg az egyik legrégibb szakértői közhely a "gólt érdemelt volna". Már az első semleges néző is sajnálta a csodálatos cselsorozat végén mellégurító csatárt, és inkább belehelte volna a harmincról kapufára csavart szabadrúgást. Kicsit paradox, de a Brazília-Elefántcsontpart-mérkőzésen most olyan gól esett, amely a szabályok szerint nem volt az, csak megérdemelte volna. Mélyi József

Már négy teljes meccset lejátszottak meg még másfél félidőt, amikor először törte át egy valódi hang a vuvuzelák vastag függönyét. Bár a lódarazsak zaja miatt lehalkított tévékészüléken át elsőre alig lehetett észlelni, mégis kivehető volt, hogy a közönség angol része rázendített a God Save the Queen-re. Valószínűleg csak azért hallottam meg, mert tudom, hogy mindig ezt éneklik; a legacélosabban talán 1998-ban szólt a kórus, az argentinok elleni - hősies, majd tragikus - meccs alatt, amikor a szokásos dalok közé időről időre odakeveredett egy hosszabb dobritmus, a végén mindig a súlyos felkiáltással: "Ince" (ejtsd: insz)! Paul Ince azóta a menedzseri pályáról is eltűnt, az akkori antihős, a piperkőc Beckham pedig most már csak a pálya széléről figyelte, hogyan rohamozza Anglia az Egyesült Államok kapuját, hiába. A második félidő közepén talán már a vuvuzela hangja is tompult egy kicsit, hiszen addigra minden fontos dolog megtörtént ezen a meccsen, még egy-két angol helyzet és Altidore kapufája volt hátra. Ezek persze mind mellékesek, sőt Gerrard találatát is gyorsan elfelejtjük majd, csak azért, hogy az emlékezetünkben maradjon elég hely Robert Green látványosan elszenvedett potyagóljának.

Valahogy eddig nem az igazi ez a futballév, hiányzik belőle a valódi sikerélmény. Nem a nagy és abszolút sikerre gondolok, hanem arra a relatív szurkolói örömre, ami a nemzetközi futballéletet figyelve eddig így vagy úgy mindig - nem csak négyévente - kijutott nekem. Hiszen mióta a magyar válogatott és a klubcsapatok nem adnak okot különösebb izgalomra, sok ismerősömhöz hasonlóan én is inkább a külföldi focit nézem. Ugyan nem tudom követni azokat, akik tizennégy éven felüli magyarként Barcelona-trikóban alszanak vagy hangosan üvöltöznek otthon a tévé előtt, ha vezetést szerez a Liverpool, de kicsit szorítok azoknak a csapatoknak, ahol magyar játszik, ahol szimpatikus az edző, ahol nem ellenszenves a közönség, vagy ahol sok gólt rúgnak. Ez a drukkolás tényleg mindig relatív: nincs eleve kiválasztott csapat, mint a semleges meccseken, amikor már az elején eldönti az ember, kinek a pártját fogja, csak a rövid távú szimpátia, a szánalom vagy a kisebbik rossz elve. Idén még ebben a nagy viszonylagosságban sem termett nekem sok babér; Európában majdnem mindenütt a nagypénzűek, az erőszakosak, az eredményre játszók, az érdektelenek győztek. Mindenekelőtt a Bayern és az Inter, Van Gaallal és Mourinhóval, Van Bommellel és Materazzival. Azt hiszem, ezeknél a kombinációknál nem létezik számomra elviselhetetlenebb; mindezt talán csak az múlta volna felül, ha Andy Möller is visszatér, és ott örül valamelyik oldalon. De nemcsak a Bajnokok Ligája működött így, ugyanez történt az Európa Liga döntőjében, vagy olyan perifériákon, mint a holland bajnokság. Ott a PSV-nek drukkoltam Dzsudzsák miatt, de elgyengültek, elbuktak. Akkor azt gondoltam, legyen inkább az Ajax, mert száz gólt rúgnak, de ők se nyertek, helyettük befutott a se hús, se hal Twente. A Chelsea-nek Ancelotti miatt utólag megbocsátottam (Terrynek már előbb), de az meg külön fáj, hogy a Barcelona nem nyert meg mindent.

"A közönség vizsgáztat, de szórakozva teszi azt." (Walter Benjamin) Ki a leggyengébb? A felvetés egyidősnek tűnik a "ki a legerősebb?" kérdésével, de ősi eredete a futballra vonatkoztatva csak látszólagos.

Nehéz elképzelni, mi történt volna, ha a tizennyolcadik század végén Franciaországban diadalmaskodik a forradalmi építészet, és esetleg egészen a jelenkorig irányadó marad a világon. Ez többek között azt jelentené, hogy az elsősorban Ledoux, Boullée, valamint Lequeu nevével és fantasztikus terveivel fémjelzett irányzaton belül ma is eleven lehetne az "architecture parlante", azaz a beszélő építészet. Claude-Nicolas Ledoux például ennek szellemében az arc-et-senans-i királyi sólepárló egyes házait a foglalkozások jellemző jegyeiből kiindulva tervezte meg, így áll a favágó háza rönkutánzatokból, így folyik át a víz a folyamőr házán, és a gyönyörök háza is ezért olyan formájú, amilyen. Valóban nem könnyű vizualizálni, milyen lenne ma egy adótanácsadó vagy egy rúdtáncosnő otthona, de a labdarúgók esetében ilyen nehézség nem merülne fel, hiszen eredeti formának ott a futball-labda.