Mélyi József

Régebben sokszor elfogott a futballirigység. Irigy voltam a hollandokra vagy a németekre, mert nekik gyerekkorom óta folyamatosan volt miért izgulniuk: elődöntők és döntők, nagy győzelmek és dicsőséges vereségek - ez nekünk nem adatott meg. Ma már cseppet sem vagyok irigy, legfeljebb képzelődöm. Nem arról, hogy milyen lenne, ha ott lennénk egy negyeddöntőben, hanem inkább azt próbálom vizionálni, egyáltalán milyen válogatottunk lehetne. Ha még mindig gyerek lennék, biztosan a régi brazil focit látnám bele a mai magyar fiúkba, de már nem vagyok gyerek. Ehelyett felnőtt módjára megkísérlem a realitás különböző síkjait egymáshoz hajlítani.

Van igazság. Ahogy az oberhauseni pszichopolip megjósolta, az utóbbi évek legjobbja, Spanyolország nyerte a világbajnokságot. Írhatnám persze azt is, hogy a futball már régóta nem az igazságról szól. Az igazságról a jégkorong szól, bár ott is néha megbicsaklik, például mikor a csehek a világbajnoki döntőben kettő- egyre kivédekezik az akkor éppen sokat hibázó, de különben fantasztikus oroszokat. Mélyi József

Milyen csalóka is az emlékezet. Az 1974-es holland csapatra például úgy emlékszem vissza, mint a héroszok gyülekezetére, olyanok nekem, mint az Argonauták, akik végül nem kapták meg az aranygyapjút. Ehhez a képhez és az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az NSZK-ban rendezett vb idején még csak hétéves rajongó voltam, akit a totális futball stratégiai és taktikai oldala helyett inkább Cruyff és Neeskens aurája és megállíthatatlannak tűnő lendülete nyűgözött le. Mélyi József

Coventry belvárosát néhány évvel ezelőtt átépítették. A háborús náci bombázások óta ez volt az egyik legnagyobb beruházás az angol városban, ezért is volt meglepő, hogy a központi emlékmű elkészítésével egy német művészt, Jochen Gerzet bízták meg. Gerz többéves kutatást és előkészítő munkát követően el is készítette Ajövő emlékművét, amelyen a helybeliek által leginkább gyűlölt nemzeteket tüntette fel, mégpedig ily módon: "amerikai barátainknak", "francia barátainknak", satöbbi. Az első helyek egyikén persze ott áll: "német barátainknak".

A futballban valószínűleg az egyik legrégibb szakértői közhely a "gólt érdemelt volna". Már az első semleges néző is sajnálta a csodálatos cselsorozat végén mellégurító csatárt, és inkább belehelte volna a harmincról kapufára csavart szabadrúgást. Kicsit paradox, de a Brazília-Elefántcsontpart-mérkőzésen most olyan gól esett, amely a szabályok szerint nem volt az, csak megérdemelte volna. Mélyi József

Már négy teljes meccset lejátszottak meg még másfél félidőt, amikor először törte át egy valódi hang a vuvuzelák vastag függönyét. Bár a lódarazsak zaja miatt lehalkított tévékészüléken át elsőre alig lehetett észlelni, mégis kivehető volt, hogy a közönség angol része rázendített a God Save the Queen-re. Valószínűleg csak azért hallottam meg, mert tudom, hogy mindig ezt éneklik; a legacélosabban talán 1998-ban szólt a kórus, az argentinok elleni - hősies, majd tragikus - meccs alatt, amikor a szokásos dalok közé időről időre odakeveredett egy hosszabb dobritmus, a végén mindig a súlyos felkiáltással: "Ince" (ejtsd: insz)! Paul Ince azóta a menedzseri pályáról is eltűnt, az akkori antihős, a piperkőc Beckham pedig most már csak a pálya széléről figyelte, hogyan rohamozza Anglia az Egyesült Államok kapuját, hiába. A második félidő közepén talán már a vuvuzela hangja is tompult egy kicsit, hiszen addigra minden fontos dolog megtörtént ezen a meccsen, még egy-két angol helyzet és Altidore kapufája volt hátra. Ezek persze mind mellékesek, sőt Gerrard találatát is gyorsan elfelejtjük majd, csak azért, hogy az emlékezetünkben maradjon elég hely Robert Green látványosan elszenvedett potyagóljának.

Valahogy eddig nem az igazi ez a futballév, hiányzik belőle a valódi sikerélmény. Nem a nagy és abszolút sikerre gondolok, hanem arra a relatív szurkolói örömre, ami a nemzetközi futballéletet figyelve eddig így vagy úgy mindig - nem csak négyévente - kijutott nekem. Hiszen mióta a magyar válogatott és a klubcsapatok nem adnak okot különösebb izgalomra, sok ismerősömhöz hasonlóan én is inkább a külföldi focit nézem. Ugyan nem tudom követni azokat, akik tizennégy éven felüli magyarként Barcelona-trikóban alszanak vagy hangosan üvöltöznek otthon a tévé előtt, ha vezetést szerez a Liverpool, de kicsit szorítok azoknak a csapatoknak, ahol magyar játszik, ahol szimpatikus az edző, ahol nem ellenszenves a közönség, vagy ahol sok gólt rúgnak. Ez a drukkolás tényleg mindig relatív: nincs eleve kiválasztott csapat, mint a semleges meccseken, amikor már az elején eldönti az ember, kinek a pártját fogja, csak a rövid távú szimpátia, a szánalom vagy a kisebbik rossz elve. Idén még ebben a nagy viszonylagosságban sem termett nekem sok babér; Európában majdnem mindenütt a nagypénzűek, az erőszakosak, az eredményre játszók, az érdektelenek győztek. Mindenekelőtt a Bayern és az Inter, Van Gaallal és Mourinhóval, Van Bommellel és Materazzival. Azt hiszem, ezeknél a kombinációknál nem létezik számomra elviselhetetlenebb; mindezt talán csak az múlta volna felül, ha Andy Möller is visszatér, és ott örül valamelyik oldalon. De nemcsak a Bajnokok Ligája működött így, ugyanez történt az Európa Liga döntőjében, vagy olyan perifériákon, mint a holland bajnokság. Ott a PSV-nek drukkoltam Dzsudzsák miatt, de elgyengültek, elbuktak. Akkor azt gondoltam, legyen inkább az Ajax, mert száz gólt rúgnak, de ők se nyertek, helyettük befutott a se hús, se hal Twente. A Chelsea-nek Ancelotti miatt utólag megbocsátottam (Terrynek már előbb), de az meg külön fáj, hogy a Barcelona nem nyert meg mindent.

"A közönség vizsgáztat, de szórakozva teszi azt." (Walter Benjamin) Ki a leggyengébb? A felvetés egyidősnek tűnik a "ki a legerősebb?" kérdésével, de ősi eredete a futballra vonatkoztatva csak látszólagos.

Nehéz elképzelni, mi történt volna, ha a tizennyolcadik század végén Franciaországban diadalmaskodik a forradalmi építészet, és esetleg egészen a jelenkorig irányadó marad a világon. Ez többek között azt jelentené, hogy az elsősorban Ledoux, Boullée, valamint Lequeu nevével és fantasztikus terveivel fémjelzett irányzaton belül ma is eleven lehetne az "architecture parlante", azaz a beszélő építészet. Claude-Nicolas Ledoux például ennek szellemében az arc-et-senans-i királyi sólepárló egyes házait a foglalkozások jellemző jegyeiből kiindulva tervezte meg, így áll a favágó háza rönkutánzatokból, így folyik át a víz a folyamőr házán, és a gyönyörök háza is ezért olyan formájú, amilyen. Valóban nem könnyű vizualizálni, milyen lenne ma egy adótanácsadó vagy egy rúdtáncosnő otthona, de a labdarúgók esetében ilyen nehézség nem merülne fel, hiszen eredeti formának ott a futball-labda.

A labdarúgás befogadástörténetében valószínűleg igazi mérföldkő lesz a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, s ennek oka az elátkozott vuvuzela. A tömeges használat esetén rendkívül idegesítő hangú színes műanyag kürt miatt ugyanis minden, ép elméjét megőrizni kívánó európai már a nyitómeccs első perceiben letekeri a hangot a televízióján, és úgy is hagyja, amíg a döntő után az utolsó konfettik el nem szállnak Sepp Blatter feje fölött.

"Drámája van, dramaturgiája van ennek a mérkőzésnek" - mondja Novotny Zoltán a 82 kg-os kötöttfogású birkózók barcelonai olimpiai döntőjének közvetítése elején. Az interneten találtam a felvételt, a Magyar Rádió archívumában, de minél többször hallgatom, annál kevésbé érzem benne a drámát. Farkas megpörgeti Stepient, aztán felemeli, kicsit eldobja, mintha ez természetes dolog lenne; a világ akkor éppen legjobb birkózója a papírforma szerint legyőzi ellenfelét. Nincs benne az a klasszikus hősiesség, mint Weisz Richárdban, aki több mint száz éve Londonban épp egy óra alatt gyűrte le a medveszerű oroszt, nincs benne a fogcsikorgató kitartás, mint Polyák Imre tokiói győzelmében három ezüst után, és nincs meg a görög félistenek mindent elsöprő lendülete, mint Hegedűs Csaba 1971-es világbajnoki diadalmenetében.

Gyerekkoromban, amikor először láttam a Bagdadi tolvajt, benne a híres tengerparti dzsinnjelenettel, nagyon féltem. Természetesen Sabuért izgultam, és föl voltam háborodva a dzsinn logikáján, miszerint a Salamon király által rámért fogság első ezer évében még arra gondolt, hogy megjutalmazza a szabadítóját, a következő ezerben viszont eldöntötte, hogy inkább bosszút áll, és eltapossa azt, aki majd kiengedi a palackból. Hosszú évek teltek el, mire rájöttem, hogy a dzsinn problémája sokkal érdekesebb és életszerűbb, mint Sabu visszabújtatós trükkje vagy a három kívánság. Sőt, bizonyos tekintetben én vagyok a dzsinn.