- kg -

Sandra Bullocknak van humora. Nem a filmjeiből vesszük, azok láttán rég eszünkbe sem jut ilyesmi, hanem a valóságból, mert ha valaki személyesen veszi át az év legrosszabb női alakításáért járó Arany Málnát, ott komoly öniróniára kell gyanakodni.

Főtt birkafej. Na, vajon melyik krimiben vagyunk? A végeinken is igen népszerű (de hogy irodalmilag is kitekintsünk: például Karin Fossum által is nagyra tartott) Erlendur felügyelő hívei immár félszavakból megértik egymást: ha máshonnan nem, az izlandi rendőrség híres mizantrópjának eseteiből bizton tudjuk, hogy Izlandon a főtt birkafej amolyan nemzeti eledel, melynek a szemét is jó étvággyal fogyasztják a helybéliek.

Doktor: Hány éves? Wilder: 90, és nehezen megy a vizelés. Doktor: Akkor vizelt már eleget, érje be ennyivel.

Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítő kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a győzelemhez, azt önerőből érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetők támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat győzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt.

Van egy remek anekdota a 155. oldalon, így kezdődik: "Egyik nap Nepálban éppen egy liánhídhoz voltunk erősítve Jean-Paullal", s valahogy úgy folyatódik, hogy a negyven-ötven méter magasságban egy hevederen lógó Jean Rochefort miként nevetteti meg a hasonló felfüggesztésnek örvendő szupersztárt az Egy kínai viszontagságai Kínában viszontagságos forgatásán.

Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást.

A dokumentumfilmes Maysles testvérek a hatvanas-hetvenes évek számos kisistenét lencsevégre kapták, megvolt nekik Brando, Capote és a Beatles. Nem maradtak le az altamonti koncert halálos késeléséről sem, de leghálásabb alanyaikra nem a koncertszínpadokon, hanem a gazdagoknak otthont adó Long Island-i East Hamptonban (NY, USA) bukkantak.

Breslau, 1933. május 13., szombat, éjjel egy óra: megtalálják a 17 éves bárókisasszony beleit. Fodros halomban terülnek el az összeszabdalt test mellett.

Deliának nagy szerencséje meg kis bajuszkája van. Az előbbinek hála övé lett a kisorsolt nyereményautó, melynek átvételére és egy rövid reklámszpotra Bukarestbe várja az üdítőipari nagyvállalat a vidéki versenyzőt.

Ahhoz képest, hogy Chico Buarque nem járt a helyszínen, és így írta meg Budapest című bestsellerét, nagyon közel jutott a magyar mágikus valósághoz. Legalábbis a filmváltozatból ez derül ki, hisz valóban nálunk folyik a Duna, mely maga a varázslat, a város főútja pedig kétségkívül az Andrássy út, melynek kopottas kapubejárói egzotikus belmagasságú polgári lakásokhoz vezetnek, s az sem elképzelhetetlen, hogy bennük görkorcsolyázó, szép tanárnők nevelik gyermeküket.

Van az a vicc, hogy Pistike panaszosan rágja anyukája fülét, hogy anya, én nem akarok Amerikába menni, anya, én nem akarok Amerikába menni, mire a mama megunja, és ráripakodik; kuss, kisfiam, ússz tovább. Ugyanez a vicc játszódik le az európai színjátszás két közismert figurája, a házaspárt alakító Rufus Sewell és Emmanuelle Béart között: a férj nem akar a burmai dzsungelbe menni, mondá is az asszonykának, hogy szerinte úgysem fogják megtalálni cunamiban elveszett kisfiukat, de a hajó csak megy, viszi a párt a dzsungel legmélyére.