Fõtt birkafej. Na, vajon melyik krimiben vagyunk? A végeinken is igen népszerû (de hogy irodalmilag is kitekintsünk: például Karin Fossum által is nagyra tartott) Erlendur felügyelõ hívei immár félszavakból megértik egymást: ha máshonnan nem, az izlandi rendõrség híres mizantrópjának eseteibõl bizton tudjuk, hogy Izlandon a fõtt birkafej amolyan nemzeti eledel, melynek a szemét is jó étvággyal fogyasztják a helybéliek. Ezen a szokáson ugyancsak megütközik a Lipcsében tanuló magyar diáklány, Ilona is, de még inkább megütközik az ötvenes évek NDK-jának kommunista diktatúráján: õ és izlandi szerelme, Tómas nem ilyen szocializmust álmodott magának. Rajta is vesztenek lassan múló ártatlanságukon, hogy aztán... Hogy aztán fél évszázad elteltével egy izlandi tófenékrõl elõkerüljön egy súlyos tárgy becsapódásának nyomait viselõ koponya. Remek alkalom a helyszínre kiérkezõ Erlendur számára, hogy ismét legbensõbb lelki társaival tartson; azokkal, akik a jelenben csak valami átmeneti szállást tartanak fenn, azt is csak azért, hogy legyen hova visszavárni réges-rég elvesztett szeretteiket.
Mostanra már alaposan kiismerhettük a felügyelõ múltba révedõ hajlandóságait, életvezetési szokásait és gyermekeihez fûzõdõ viszonyát, de még így is erõs, amikor a hirtelen felbukkanó fiúgyermek (a drogos Erlendur-lány ezt a részt a kispadról bekiabálva tölti) kénytelen bemutatkozni az apjának. Indridason ezeknek a hirtelen feltûnéseknek, a katarzis nélküli viszontlátásoknak a lefõzhetetlen szakírója, meg a békétlen szerencsétlenek jóléti lánccsörgetésének. Hogy mindeközben kapcsoljuk a létezõ szocializmus NDK-s változatát - egyepizódnyi egzotikumnak a Stasi is megteszi, de azok a csontvázak, akik miatt továbbra is nehéz lesz a következõ Erlendur-regényt kivárni, a kortárs izlandi szekrények lakói mind egy szálig.
Fordította: Torma Péter. Animus Kiadó, 2010, 254 oldal, 2490 Ft
****
