Van az a vicc, hogy Pistike panaszosan rágja anyukája fülét, hogy anya, én nem akarok Amerikába menni, anya, én nem akarok Amerikába menni, mire a mama megunja, és ráripakodik; kuss, kisfiam, ússz tovább. Ugyanez a vicc játszódik le az európai színjátszás két közismert figurája, a házaspárt alakító Rufus Sewell és Emmanuelle Béart között: a férj nem akar a burmai dzsungelbe menni, mondá is az asszonykának, hogy szerinte úgysem fogják megtalálni cunamiban elveszett kisfiukat, de a hajó csak megy, viszi a párt a dzsungel legmélyére. Pistike és Pistikéné útja úgymond spirituális utazás, Fabrice Du Welz belga filmrendezõ nem is az utazási irodáknak, hanem a szüleiket kísértõ gyerekszellemeket piros ruhácskában és barokkos környezetben ábrázoló mûvészhorroroknak (Nicolas Roeg: Ne nézz vissza!) állít konkurenciát. Két súlyos lelket visz a víz, miközben a dzsungel, ó igen, a dzsungel, mint egy kivárásra játszó fenevad, ott ólálkodik a közelükben. Be szép, be félelmetes, be nagyokat lehet alakítani. Mi más is vonzhatta a jól táplált sztárokat e bogárcsípéses forgatásra, mint a lélek finom harangjátékának és a dzsungel durva lüktetésének drámai kakofóniája. A semmibe bámulást Emmanuelle Béart indítja be elõbb. A belga rendezõ jól látta meg francia sztárjában a dzsungelen is túltevõ vizuális segédeszközt. A színésznõ rég kinõtte az emberkéz által épített díszleteket, s gyászában pont olyan hiteles, mintha az 50 láb magas nõ búsulna neki. Tiszta szilikon a szenvedése, s nyakig a dzsungelben is úgy fest, mintha valami drága sárpakolást reklámozna.
A Cinetel bemutatója
**
