V. Á.

A 2010-es Super Bowl bajnokcsapata prémiumot fizetett a védőinek, ha úgy ütötték ki az ellenfél játékosait, hogy komolyan megsérüljenek, és képtelenek legyenek játszani. A csapat példátlanul nagy büntetést kapott.

Az AMD a 90-es évek elején egyike volt a legnépszerűbb magyar hardcore zenekaroknak. Első nagylemezük, a hardcore széttördelt, komplex vonalát képviselő A háború borzalmai, sőt még rosszabb... alapműnek számít. Az annak idején külföldön is rengeteget koncertező zenekar az énekes, Sotár halála után kihozott ugyan még egy lemezt (Túlélők), de utána hosszú szünet következett, és a társaság csak 2005-ben jött össze újra. A klasszikus hangszeres felállásával - Lörke gitáros, Sík basszusgitáros, Kiskovács dobos; kiegészülve az egykori VHK-gitáros Fidóval - újjáalakult AMD azóta is aktív. Legújabb lemezük Mindenen kívül címmel jelent meg februárban.

Az erősen átalakult magyar rockzenekar újabb komoly munkát tett az asztalra.

Az itt bemutatott zenekarokat sejthetően nagyon kevesen ismerik, hiszen egy kivétellel mindannyian a tengerentúli undergroundból jöttek. Mégis fontosak, hiszen a manapság döglődő rockzenei színtérbe az ilyen produkciók képesek friss vért pumpálni. Négy erős lemez, négyadagnyi radikálisan antikommersz mészárlás, négy löket adrenalininjekció a kemény zene ütőerébe.

Az izlandi Sólstafir és az Egyesült Államokból származó Wolves In The Throne Room a poszt black metal élcsapatai. E stílus zenekarai a 90-es évek skandináv alapvetéseinek (Burzum, Mayhem, Darkthrone, Emperor, korai Ulver) szellemiségét vitték tovább, mellőzve a szélsőséges antikeresztény megnyilvánulásokat, és erősen támaszkodva a posztrock/metál olyan jeleseire, mint például a Neurosis.

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.

Igen komoly bajban lenne az, aki a Primus zenéjét megpróbálná egyetlen stílus nevével leírni. A rengeteg kategória, amibe a szakma és a közönség próbálja beleszuszakolni a zenekart - funk metal, funk rock, experimentális rock, progresszív rock, alternatív rock szerepel többek közt a Primusról szóló Wikipedia-szócikkben -, egyike sem fedi tökéletesen a Les Claypool basszusgitáros-énekes vezette trió zenéjét.

A Bouncing Souls amerikai punkveteránjainak fellépéséről annak ellenére sem lehet nagyon sok jót elmondani, hogy a közönségből láthatóan sokan kimondottan az ő koncertjükre érkeztek: enervált, másodvonalas, tipikusnak mondható tengerentúli dallamos punk-rockot játszottak némi folkbeütéssel, egy öregesen ide-oda szteppelő, egyébként szimpatikus, de egyáltalán nem színpadra - pláne egy ilyen zenekar élére - való frontemberrel (Greg Attonito), és egy olyan, tipikusan Dürer kertes hangzással, amelyből a keverőpult mellett ácsorogva sem lehetett többet érteni a mélyen dübörgő lábdobnál és a bántóan élesre kevert éneknél. A hangzás a Hot Water Music koncertje alatt csak annyit javult, hogy a lábdob-ének kettős mellé megérkezett a pergő is, így legalább a tempókat sejteni lehetett, viszont a két gitáros-énekes, Chuck Ragan és Chris Wollard lemezen emblematikus, okosan kitalált gitárharmóniái csak alig érzékelhetően verődtek ide-oda a klub falairól.