Lemez - Ingadozó bálványok - Mastodon: The Hunter, Machine Head: Unto The Locust

  • V. Á.
  • 2011. október 6.

Zene

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.
A legutóbbi lemeznél (The Blackening) már anynyira elvetették a sulykot, hogy azok a dalok rosszabb hatással voltak az emberre, mint egy egyhuzamban, alvás nélkül végigolvasott Coelho-összes.

A Mastodon tagsága valahol érezhette, hogy az erőltetetten progresszívre vett Crack The Skye erős öngól volt, és Bill Kelliher gitáros a Narancsnak adott interjújában (2011. július 28.) egy direktebb, hatásosabb, vadabb anyagnak ígérte a The Huntert. Az első két jelző teljesen stimmel, hiszen ez az anyag szerencsére nélkülözi a Crack... művészkedését. A korai Remission fergeteges tempói, eszelős húzása és imádnivaló mocskossága ugyanakkor sehol nincs: a hangzás ahhoz képest diszkrét és udvarias, arról pedig, úgy látszik, semmilyen producer nem tudja meggyőzni a Mastodon három éneklő hangszeresét, hogy jobban tették volna, ha maradnak a korai időket idéző üvöltözésnél. A The Hunter gyenge pontját ugyanis az énektémák jelentik: egyik zenésznek sincs túlságosan kiemelkedő orgánuma, az énekdallamok jó része pedig a dalok színvonalához méltatlanul jellegtelen. Ezzel együtt nem szabad leírni a Mastodont, hiszen a Crack The Skye-hoz képest sokkal összeszedettebb, erősebb és görcsmentesebb anyaggal van dolgunk: ugyan a címadó és a The Sparrow teljesen felesleges tételek, és a Creature Lives is csak azt példázza, hogy Brann Dailor dobost vokálozáson kívül egyáltalán nem szabadna mikrofonközelbe engedni, a lemez első fele kimondottan erős, az All The Heavy Lifting bődületesen eltalált refrénjét pedig még Brent Hinds énekhangja sem képes elrontani.

A Machine Head Unto The Locustjának első dala rögtön a nagyképűen hangzó Sonata In C# alcímet viseli, ami már predesztinálja az újabb giccsparádét. A hatásvadász, gregoriánnak szánt intrókórus után azonban egész korrekt dal kerekedik belőle, a verzék energikus csapkodását ellenpontozó remek refrénnel, és bár legalább négy perccel hosszabb a kelleténél, élvezhetőbb, mint a teljes előző lemez. Valahogy Robb Flynnéknek is sikerült visszavenniük a The Blackening dagályosságából, és itt is találhatóak ugyan kukázandó tételek - a The Darkness Within című, az elején akusztikus gitárral és kellően remegősre vett énekhang segítségével elővezetett metállíráért jobb helyeken levágott lófejet csempésznek az elkövetők ágyába -, az olyan darabok, mint a Pearls Before Swine vagy a hosszban is eltalált Be Still And Know, képesek felvillantani az alagút végén a fényt.

Roadrunner, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.