Lemez - Ingadozó bálványok - Mastodon: The Hunter, Machine Head: Unto The Locust

  • V. Á.
  • 2011. október 6.

Zene

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.
A legutóbbi lemeznél (The Blackening) már anynyira elvetették a sulykot, hogy azok a dalok rosszabb hatással voltak az emberre, mint egy egyhuzamban, alvás nélkül végigolvasott Coelho-összes.

A Mastodon tagsága valahol érezhette, hogy az erőltetetten progresszívre vett Crack The Skye erős öngól volt, és Bill Kelliher gitáros a Narancsnak adott interjújában (2011. július 28.) egy direktebb, hatásosabb, vadabb anyagnak ígérte a The Huntert. Az első két jelző teljesen stimmel, hiszen ez az anyag szerencsére nélkülözi a Crack... művészkedését. A korai Remission fergeteges tempói, eszelős húzása és imádnivaló mocskossága ugyanakkor sehol nincs: a hangzás ahhoz képest diszkrét és udvarias, arról pedig, úgy látszik, semmilyen producer nem tudja meggyőzni a Mastodon három éneklő hangszeresét, hogy jobban tették volna, ha maradnak a korai időket idéző üvöltözésnél. A The Hunter gyenge pontját ugyanis az énektémák jelentik: egyik zenésznek sincs túlságosan kiemelkedő orgánuma, az énekdallamok jó része pedig a dalok színvonalához méltatlanul jellegtelen. Ezzel együtt nem szabad leírni a Mastodont, hiszen a Crack The Skye-hoz képest sokkal összeszedettebb, erősebb és görcsmentesebb anyaggal van dolgunk: ugyan a címadó és a The Sparrow teljesen felesleges tételek, és a Creature Lives is csak azt példázza, hogy Brann Dailor dobost vokálozáson kívül egyáltalán nem szabadna mikrofonközelbe engedni, a lemez első fele kimondottan erős, az All The Heavy Lifting bődületesen eltalált refrénjét pedig még Brent Hinds énekhangja sem képes elrontani.

A Machine Head Unto The Locustjának első dala rögtön a nagyképűen hangzó Sonata In C# alcímet viseli, ami már predesztinálja az újabb giccsparádét. A hatásvadász, gregoriánnak szánt intrókórus után azonban egész korrekt dal kerekedik belőle, a verzék energikus csapkodását ellenpontozó remek refrénnel, és bár legalább négy perccel hosszabb a kelleténél, élvezhetőbb, mint a teljes előző lemez. Valahogy Robb Flynnéknek is sikerült visszavenniük a The Blackening dagályosságából, és itt is találhatóak ugyan kukázandó tételek - a The Darkness Within című, az elején akusztikus gitárral és kellően remegősre vett énekhang segítségével elővezetett metállíráért jobb helyeken levágott lófejet csempésznek az elkövetők ágyába -, az olyan darabok, mint a Pearls Before Swine vagy a hosszban is eltalált Be Still And Know, képesek felvillantani az alagút végén a fényt.

Roadrunner, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.