Lemez - Ingadozó bálványok - Mastodon: The Hunter, Machine Head: Unto The Locust

  • V. Á.
  • 2011. október 6.

Zene

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.
A legutóbbi lemeznél (The Blackening) már anynyira elvetették a sulykot, hogy azok a dalok rosszabb hatással voltak az emberre, mint egy egyhuzamban, alvás nélkül végigolvasott Coelho-összes.

A Mastodon tagsága valahol érezhette, hogy az erőltetetten progresszívre vett Crack The Skye erős öngól volt, és Bill Kelliher gitáros a Narancsnak adott interjújában (2011. július 28.) egy direktebb, hatásosabb, vadabb anyagnak ígérte a The Huntert. Az első két jelző teljesen stimmel, hiszen ez az anyag szerencsére nélkülözi a Crack... művészkedését. A korai Remission fergeteges tempói, eszelős húzása és imádnivaló mocskossága ugyanakkor sehol nincs: a hangzás ahhoz képest diszkrét és udvarias, arról pedig, úgy látszik, semmilyen producer nem tudja meggyőzni a Mastodon három éneklő hangszeresét, hogy jobban tették volna, ha maradnak a korai időket idéző üvöltözésnél. A The Hunter gyenge pontját ugyanis az énektémák jelentik: egyik zenésznek sincs túlságosan kiemelkedő orgánuma, az énekdallamok jó része pedig a dalok színvonalához méltatlanul jellegtelen. Ezzel együtt nem szabad leírni a Mastodont, hiszen a Crack The Skye-hoz képest sokkal összeszedettebb, erősebb és görcsmentesebb anyaggal van dolgunk: ugyan a címadó és a The Sparrow teljesen felesleges tételek, és a Creature Lives is csak azt példázza, hogy Brann Dailor dobost vokálozáson kívül egyáltalán nem szabadna mikrofonközelbe engedni, a lemez első fele kimondottan erős, az All The Heavy Lifting bődületesen eltalált refrénjét pedig még Brent Hinds énekhangja sem képes elrontani.

A Machine Head Unto The Locustjának első dala rögtön a nagyképűen hangzó Sonata In C# alcímet viseli, ami már predesztinálja az újabb giccsparádét. A hatásvadász, gregoriánnak szánt intrókórus után azonban egész korrekt dal kerekedik belőle, a verzék energikus csapkodását ellenpontozó remek refrénnel, és bár legalább négy perccel hosszabb a kelleténél, élvezhetőbb, mint a teljes előző lemez. Valahogy Robb Flynnéknek is sikerült visszavenniük a The Blackening dagályosságából, és itt is találhatóak ugyan kukázandó tételek - a The Darkness Within című, az elején akusztikus gitárral és kellően remegősre vett énekhang segítségével elővezetett metállíráért jobb helyeken levágott lófejet csempésznek az elkövetők ágyába -, az olyan darabok, mint a Pearls Before Swine vagy a hosszban is eltalált Be Still And Know, képesek felvillantani az alagút végén a fényt.

Roadrunner, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.