Lemez - Ingadozó bálványok - Mastodon: The Hunter, Machine Head: Unto The Locust

  • V. Á.
  • 2011. október 6.

Zene

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.
A legutóbbi lemeznél (The Blackening) már anynyira elvetették a sulykot, hogy azok a dalok rosszabb hatással voltak az emberre, mint egy egyhuzamban, alvás nélkül végigolvasott Coelho-összes.

A Mastodon tagsága valahol érezhette, hogy az erőltetetten progresszívre vett Crack The Skye erős öngól volt, és Bill Kelliher gitáros a Narancsnak adott interjújában (2011. július 28.) egy direktebb, hatásosabb, vadabb anyagnak ígérte a The Huntert. Az első két jelző teljesen stimmel, hiszen ez az anyag szerencsére nélkülözi a Crack... művészkedését. A korai Remission fergeteges tempói, eszelős húzása és imádnivaló mocskossága ugyanakkor sehol nincs: a hangzás ahhoz képest diszkrét és udvarias, arról pedig, úgy látszik, semmilyen producer nem tudja meggyőzni a Mastodon három éneklő hangszeresét, hogy jobban tették volna, ha maradnak a korai időket idéző üvöltözésnél. A The Hunter gyenge pontját ugyanis az énektémák jelentik: egyik zenésznek sincs túlságosan kiemelkedő orgánuma, az énekdallamok jó része pedig a dalok színvonalához méltatlanul jellegtelen. Ezzel együtt nem szabad leírni a Mastodont, hiszen a Crack The Skye-hoz képest sokkal összeszedettebb, erősebb és görcsmentesebb anyaggal van dolgunk: ugyan a címadó és a The Sparrow teljesen felesleges tételek, és a Creature Lives is csak azt példázza, hogy Brann Dailor dobost vokálozáson kívül egyáltalán nem szabadna mikrofonközelbe engedni, a lemez első fele kimondottan erős, az All The Heavy Lifting bődületesen eltalált refrénjét pedig még Brent Hinds énekhangja sem képes elrontani.

A Machine Head Unto The Locustjának első dala rögtön a nagyképűen hangzó Sonata In C# alcímet viseli, ami már predesztinálja az újabb giccsparádét. A hatásvadász, gregoriánnak szánt intrókórus után azonban egész korrekt dal kerekedik belőle, a verzék energikus csapkodását ellenpontozó remek refrénnel, és bár legalább négy perccel hosszabb a kelleténél, élvezhetőbb, mint a teljes előző lemez. Valahogy Robb Flynnéknek is sikerült visszavenniük a The Blackening dagályosságából, és itt is találhatóak ugyan kukázandó tételek - a The Darkness Within című, az elején akusztikus gitárral és kellően remegősre vett énekhang segítségével elővezetett metállíráért jobb helyeken levágott lófejet csempésznek az elkövetők ágyába -, az olyan darabok, mint a Pearls Before Swine vagy a hosszban is eltalált Be Still And Know, képesek felvillantani az alagút végén a fényt.

Roadrunner, 2011

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.