A zenéjét körülbelül úgy lehetne amúgy leírni, hogy vegyünk először is egy virtuóz, egyértelműen funk- és dzsesszalapokkal rendelkező basszusgitárost, aki egyfelől a legmagasabb technikai képességekkel szólaltatja meg a hangszerét, másfelől pedig nem fél a kísérletezéstől sem: hol előveszi a bund nélküli hangszerét, hol elektromos nagybőgőt nyektet, és előszeretettel használ kismilliónyi effektet a létező legvadabb hangzások elérése érdekében. Adjunk hozzá egy húzósan és ízesen ütő dobost (mostanában Jay Lane ül a Primus dobszéke mögött, de Claypool mindig is kiváló ütősökkel dolgozott: Tim Alexander és Bryan Mantia is kimagasló zenészek voltak), majd végül egy olyan gitárost (Larry Lalonde), aki elég intelligens ahhoz, hogy tudja, az önmagában is életképes zenekart alkotó dob-basszus duó hanghalmazát nem érdemes hagyományos gitározással súlyosbítania, ehelyett elképesztően kreatív, néhol disszonáns, néhol pszichedelikusra effektezett hangokat loccsant az elvetemült ritmusparádéra. Ha ehhez még hozzáképzeljük Les Claypool rajzfigura-hangon elkántált lökött dalszövegeit, akkor nagyjából meg is van, milyen zenét játszik a Primus, bár ezzel kapcsolatban melegen ajánlott inkább a YouTube-ot böngészni, már csak azért is, mert a hivatalos videoklipek pontosan annyira elvetemültek, mint a zenekar maga. (A Southbound Pachyderm szürreális gyurmavideója különösen ajánlott.)
A Green Naugahyde - amely a zenekar első lemeze a még Mantiával készített 99-es Antipop után - híven követi a fent vázolt hagyományokat. Az előzetes interjúkban a debütáló Frizzle Fryhoz hasonlították a zenekar tagjai: ebben van is valami, hiszen az új lemez jóval pszichedelikusabb és borultabb, mint a direktebbre és rockosabbra vett Antipop, ugyanakkor a debütlemezen hallható harsány őrületet felváltotta a szofisztikált humor, ami egyaránt megjelenik a zenében és a szövegekben is. A Primus világa persze nem könnyen szippant be akárkit, de aki ráérez arra a hatalmas dózis agyamentségre, amit a Green Naugahyde tartalmaz, az könnyen rágyógyulhat az olyan dalokra, mint a torzított és alighanem bund nélküli basszusgitáron írt riffekre, valamint Lalonde fura hangjaira épülő Jilly's On Smack, amelyben még egy gyermekmondóka-szerűséget is elkántál Claypool, a hihetetlenül eltalált funkbasszussal induló Tragedy's A' Comin', a kicsit a Sailing The Seas Of Cheese-lemezes (ez is milyen cím már!) Here Come The Bastardsra emlékeztető Last Salmon Man (főszerepben Lane cintányéros pörgetéseivel) vagy az Eternal Consuption Engine, amely úgy kezdődik, mint valami countrytéma, hogy aztán a közepén egészen megmagyarázhatatlanul átmenjen egy olyan Carmina Burana-átdolgozásba, amit három nagyon betépett rajzfilmfigura ad elő. Aki bírja a fogyasztható zenei dadaizmust, annak erősen ajánlott a lemez, a többiek viszont csak óvatosan közelítsék!
ATO, 2011
