All Pigs Must Die: God Is War Az All Pigs Must Die tagsága nem pelyhedző állú ifjoncokból vagy nyeretlen kétévesekből áll (ahogy az egyik itt szereplő zenekaré sem). Ez a zenekar a Converge-dobos Ben Koller projektje, aki a The Hope Conspiracy énekesével, illetve két, szintén bostoni veteránnal, a Bloodhorse gitárosával és basszusgitárosával szűrte össze itt a levet. A lemezfelvételt is természetesen házon belül oldották meg, hiszen kéznél volt a Converge hangmérnökként is jeleskedő gitárosa, Kurt Ballou, akihez Kollerék átugorhattak felrántani ezt a nyolc darab, hangjegyekbe vésett dührohamot. Ballou nevét hallva a szakértők már pontosan tudják, hogyan is szól a God Is War. A többieknek legyen elég annyi, hogy egyrészt olyan dinamikával röfögnek a dalok, hogy az ember agyveleje kifröccsen a fülén, másrészt pedig ennek ellenére mégis megvan a hangzásban az a kellemesen régies, analóg melegség (természetesen nem avétos módon), amitől a nyolcvanas években annyira jól szólt mondjuk egy Slayer-lemez, és ami annyira üdítő mostanában, a rommá triggerelt, pontra kihúzott, a hangerőháború áldozataiul eső lemezek idejében.
Az All Pigs Must Die-nak - nyilván Koller és Ballou jelenlétéből következően - elég sok köze van az anyazenekarhoz: meg mernék rá esküdni, hogy néhány gitártémát maga Ballou játszott fel a lemezre, hiszen egy-két helyen pontosan ugyanolyan elmebeteg gitárzajokat hallunk az anyagon, mint mondjuk a legutolsó Converge-albumon. A God Is War viszont teljességgel nélkülözi a Converge minden tüskésség ellenére jelen lévő érzékenységét és zenei komplexitását: ez egy kimondottan tuskó lemez, amit thrash metalon (vagyis Slayeren) és hardcore-on felnőtt, meglett harmincas figurák csináltak, érezhető örömmel és felszabadultsággal, megfelelési kényszer nélkül. (Southern Lord/Neon Music, 2011) * * * * *
Today Is The Day: Pain Is A Warning A Today Is The Day veterán frontembere, a fegyverbuzi Steve Austin Magyarországon is többször járt már állandóan változó felállású zenekarával - legutóbb idén tavasszal a Soilent Green társaságában. Érdekes, hogy az amúgy Kurt Ballouhoz hasonlóan hangmérnök-producerként is tevékenykedő Austin zenekarának új lemezét pont a Converge-gitárosnál vette fel - de a Today Is The Dayre jellemző rideg gitárhangzást Ballounak esze ágában sem volt megváltoztatni. Viszont a zenekar - talán épp a két ismert underground producer összefogása miatt - a legbefogadhatóbb lemezét készítette el - már amennyire lehet ennél a még az extrém metálon belüli dalszerkezeti és hangzásbeli normákat is nekifutásból felrúgó zenekarnál ilyesmiről beszélni egyáltalán. A számstruktúrák továbbra sincsenek köszönő viszonyban sem a manapság rocketalonnak tartott előadók dolgaival, Austin hangja pedig továbbra is kegyetlen: a legvéresebb torkú grindcore-sikítástól a mélyebb, kicsit Killing Joke-os énekdallamokon át a vészjósló suttogásokig mindent produkál, a Pain Is A Warningmégsem tud olyan elrettentően elvetemült lenni, mint mondjuk elődje, az Axis Of Eden volt. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen így, mondjuk, a visszafogott verzékkel operáló, majd egy rommá torzított rock 'n' roll riffre elmebeteg sikítást helyező címadó az idegenkedőket is meggyőzheti a Today Is The Day nagyságáról. (Black Market Activities, 2011) * * * * *
Lock Up: Necropolis Transparent A Lock Up afféle underground szupergruppnak számított már tíz éve is, hiszen olyan prominens fejek gyűltek össze egy-egy lemeznyi grindcore-csépelés erejéig, mint Tomas "Tompa" Lindberg az At The Gatesből, Nicholas Barker, a Cradle Of Filthből, a Brujeriából és még ki tudja, honnan ismert dobos, Shane Embury, a Napalm Death basszusgitárosa, illetve szintén onnan Jesse Pintado, akinek szomorú halála után a chilei Pentagram gitárosa, Anton Reisenegger került a zenekarba.
A Necropolis Transparent pedig ott folytatja, ahol a Hate Breeds Suffering lemeznél 2002-ben abbahagyták: vagyis vegytiszta, régi sulis grindcore-t tolnak továbbra is. Rövid, de hibátlan dalok jönnek egymás után néha annyira indokolatlanul surmó gitározással, hogy az minden más zenekarnál ciki volna (Reisenegger jó választás volt), mindez megfejelve Tompa magából kikelt süvöltésével, amire már az At The Gates lemezei idején ki lehetett volna kérni a szabadalmat. Egyedül Barker triggerelt, élettelen dobhangzásával nehéz megbarátkozni, pláne két, Kurt Ballou által kevert lemez meghallgatása után. (Nuclear Blast, 2011) * * * * és fél
Tombs: Path Of Totality Ebből a felhozatalból a Tombs a legismeretlenebb név - persze csak azoknak, akik nem ismerték Mike Hill énekes-gitáros előző zenekarát, az Anodyne-t, amely a Today Is The Day és a Neurosis vonalán adagolta a káoszt annak idején, és úgy 2003 körül Magyarországon is járt egy koncert erejéig.
A Tombst mostanában eléggé nyomatja a külföldi underground média, és a kiváló zenekarairól híres Relapse sem véletlenül szerződtette. A Path Of Totalitykülönösen gonosz mixe a black metalnak, a Weedeater-féle sludge-nak és a Neurosis nyomdokain haladó posztmetálnak. Hill hangja majdnem olyan kiborító, mint Steve Austiné, a zene pedig egyértelműen a legnehezebben emészthető az itt tárgyaltak közül. Olyasfajta zene ez viszont, ami képes beszippantani az embert, hiszen a mogorva kalapálások mellé okosan odahelyezett lassulások kellő fogódzót teremtenek ahhoz, hogy az ember beleássa magát a Tombs beteges világába, a tüskés, goromba hangulat pedig hosszú távon is elég markáns ahhoz, hogy ne unjuk meg egykönnyen a Path Of Totalityt, ami nemcsak ebből a felhozatalból tűnik ki, hanem az év egyik meglepetésszerű csúcsteljesítménye. (Relapse, 2011) * * * * *
