- klór -

Az angol szerző korai, rövid írásai gyűjteményének második kötetében sem okoz csalódást: öt kiváló rémnovellát olvashatunk a könyvben. Sajnos a magyar kiadás sem szerez meglepetést: e kötet borítóképe még az előzőénél (Szex, halál és csillagfény) is butább.

A világhírű szerb képregényalkotó második magyar nyelvű kötetében is kétoldalas, "képnovella" jellegű munkákban tudósít egotripjeiről - olykor-olykor minisorozatot alkotva egy-egy hosszabb, többoldalas ábrázolást-leírást igénylő történet esetén. Zograf képregény-narratívája alapvetően verbális meghatározottságú (ezért talán nem ártott volna egy gördülékenyebb fordítás), a rajzok inkább afféle "kísérőjelenségnek", majdhogynem illusztrációs funkciójúnak tűnnek föl. A képi síkon jellemzően nem nagyon történik más, mint amit a szövegekből megtudunk, azaz rendszerint nem él a képek önálló narrációs lehetőségeivel, holott az egyszerű, "iskolás" rajzstílus, az elnagyolt, aránytalan figurák, a "szőrös" kontúrok és az "oldschool", monokróm színezés különösen alkalmas erre.

A szerző harmadik verseskötete a cím ígéretének megfelelően mintegy albumba gyűjti az egyes szám harmadik személybe transzponált "én" élményképeit a futás ("kocogás") kapcsán. A primer élmények mindig továbbgördülnek, túlfutnak önmagukon, belső utakat nyitnak meg, melyek egészen sajátos privát mitológiát építenek a lakótelepi tó köré (itt fut hősünk), melynek mélyén angyal (is) lakik; s mint minden rendes mítosz, ez sem nélkülözi a jótékony homályt és olykor az ellentmondásosságot - ezek azonban e versvilág fontos tényei. Szerencsére a versek címéből ezúttal elmaradt a folyóiratközlésekben használt "Futó-" előtag, s a könyvén kívül csak a ciklusok címeiben maradt meg - így viszont kifejezetten izgalmassá válik a dolog: mit és hogyan lehet kezdeni olyan egyszerű (már-már banálisnak ható) címekkel, mint például bűn, szív, szent, isten vagy szerelem.

Tizenhét évvel első verseskönyve, A műnéger után jelent meg a szerző második versgyűjteménye, mely szerényen nem nevezi magát sem válogatott, sem egybegyűjtött költemények kötetének, mégis közel a teljes költői életműre nyílik rálátásunk eme egyszerűségében is impozáns könyvet forgatva. Mint arra az utószót jegyző Ágoston Zoltán is rámutat, elkerülhetetlen a közhely használata: szerzőnk teljesen egyedülálló költészeti programot valósít meg formai és tematikus, stílusbeli és nyelvhasználati szempontból egyaránt.

Ha nem is a film noir poétikai leképződése, de mindenképp a filmnyelv(ek) egyfajta irodalomra alkalmazott adaptálása-transzformálása Bajtai András költői nyelve; mintha David Lynch atyai keze nyugodna a vállán, de a családi fotón ott áll a nagybácsi, Jarmusch, valamint az unokatestvérei, a Buharov fivérek is. A szerző Embólia kisasszonynak ajánlott második kötetének egyik legnagyobb erénye a fegyelmezettség: sallangoktól mentes versek, szigorúan szerkesztett ciklusok állnak össze már-már novellaszerűen olvasható, kimérten adagolt "poénokkal" dúsított, mértani pontosságú dramaturgiával megalkotott szöveggé. E "történet" narrátora az emblematikus nyitóvers tanúsága szerint is állandóan a Ketrecekre gondol, melyek "minden emberben élnek", ám egyszersmind külső ketrecek is; inverz való, kifordított világ.

"Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet" - Erdély Miklós eme kijelentése, de még Erdély neve sem kerül elő ebben a kortársi és radikális művészeti tevékenységeket elemző-értelmező tanulmány- és esszégyűjteményben, melynek mindazonáltal épp ez a központi kérdése. Többször előkerül viszont a "mindenki művész - minden művészet (lehet)" gondolata, természetesen Duchamp és Beuys nevét említve. A vajdasági származású művész-teoretikus saját szemléleti változásait kronológiai és tematikai síkon követve értekezik előbb szülőföldje radikális művészeti kezdeményezéseiről, elsősorban a Bosch+Bosch csoportról, majd szélesebb merítést ad a volt Jugoszláviából (akcióművészet, mail-art).

A kifejezetten ebbe a kis alapterületű kiállítótérbe tervezett-alkotott táblaképsorozat majd mindegyik, nagyvonalúan festett darabjáról kíméletlenül néznek a szemünkbe már-már ijesztően metsző, meglehetősen mélyre hatoló tekintettel - és ez a vájkáló pillantás adott esetben még a csukott szempárt ábrázoló festményeknél is utolérhet bennünket. Az alkotó korábbi, hiperrealista indíttatású, ám jócskán túlszínezett önarcképeinek stílusában fogant, de jóval visszafogottabb, hűvösebb színekkel operáló vásznakon óriásira nagyított arcfragmentumok néznek ránk áthatóan, ha nem épp fenyegetően.

A szerző harmadik verseskötete alcíme szerint "szimultán versek" gyűjteménye, s ezt egyértelműsítő kötetmottóként szerepel Alföldy Jenő felejthető Irodalmi fogalomtárának vonatkozó szócikke: "Többértelmű szövegből felépített költői mű. Előfordul, hogy a szavak hordoznak többféle értelmet [...]".

A "neoreneszánsz ember", ahogy a tárlatot rendhagyó módon megnyitó Zemlényi Attila nevezte, ezúttal egy végtelenül letisztult, szolidan nyomasztó sorozatot mutat be, mely mégsem teljesen mentes a Lacára oly jellemző iróniától. A kiállított sorozat minden egyes képét trapéz alakú keretbe foglalták, mintha az alulról szemlélődő néző perspektíváját képezné le a fölfelé haladva egyre keskenyebb képmező, mely egyszersmind a mellképek és -szobrok klasszikus kompozíciós vonalait is megmutatja a vállaktól a fej felé haladva. Eme arcképcsarnokban azonban kizárólag arctalan figurák láthatók, ugyanis csak a fej-, nyak- és vállforma kontúr nélküli kirajzolódása, a felület "kitakarása" valósul meg a függőlegesen vagy épp vízszintesen húzott, vastag, egyenes vonalak révén.

A "vén kujon" 1973-ban megjelent novellagyűjteményének alcíme (Stories of the Buried Life) hiányzik ugyan a most megjelent magyar kiadásból, de mint minden Bukowski-mű elé, ide is "természetesen" odaérthető. Ugyanis a szövegek maguk mondják ki, hogy szerzőnk összes írása a nyomorúságos, kisszerű, eltemetett élet(ek)ről szól, mely(ek)nek szereplői megalázott, szerencsétlen alakok, akik bár tisztában vannak helyzetükkel, olykor mégis olcsó és kicsinyes illúziókba, afféle élethazugságokba merülnek.

Ahogy a posztmodern, úgy annak ikonja is fárad és öregszik, ám emiatt talán egyiküket sem fogjuk inkább vagy kevésbé szeretni. A győri püspökség által is gerjesztett kiemelt érdeklődéssel kísért program mindazonáltal - netán meghallgattattak a közös imák, elérte célját a koncerttel egy időben tartott szentségimádás? - kiábrándítóan unalmas, fölöslegesen elmaszatolt volt; s ha az említett egyházkerületből (vagy bármely másikból) bárki is a nézők között lett volna, hamar belátná: ettől ugyan senkit és semmit nem kell félteni. A díszletezés minimalizmusa mellett kifejezetten nevetségesen hatott a koncertkezdetkor leeresztett fekete függöny, mely egészen az énekes első megszólalásáig takarta a teljes színpadot, majd hirtelen lehullt, s a túláradó füstben feltűnt a jócskán elhízott frontember sziluettje - persze a megjelenésén sem a sejtelmes és szinte kizárólag fentről érkező fények, sem a köztudomásúlag slankító fekete ruha nem segített sokat.

A fiatal, több pályázaton is díjazott képregényrajzoló eme kiállítása két hónapja egyszer már megnyílt, egészen pontosan szeptember 17-én, a Bakáts téri Légó Galériában - ám a vernisszázst követő napon már elöntötte a víz a kiállítóhelyiséget. A csőtörés miatt látogathatatlanná vált tárlatot vette most át nagylelkűen két hétre az Eduárd Képregénybolt kiállításra egyébként nem igazán alkalmas Pincegalériája.