koncert - MARILYN MANSON

  • - klór -
  • 2009. július 9.

Zene

Ahogy a posztmodern, úgy annak ikonja is fárad és öregszik, ám emiatt talán egyiküket sem fogjuk inkább vagy kevésbé szeretni. A győri püspökség által is gerjesztett kiemelt érdeklődéssel kísért program mindazonáltal - netán meghallgattattak a közös imák, elérte célját a koncerttel egy időben tartott szentségimádás? - kiábrándítóan unalmas, fölöslegesen elmaszatolt volt; s ha az említett egyházkerületből (vagy bármely másikból) bárki is a nézők között lett volna, hamar belátná: ettől ugyan senkit és semmit nem kell félteni. A díszletezés minimalizmusa mellett kifejezetten nevetségesen hatott a koncertkezdetkor leeresztett fekete függöny, mely egészen az énekes első megszólalásáig takarta a teljes színpadot, majd hirtelen lehullt, s a túláradó füstben feltűnt a jócskán elhízott frontember sziluettje - persze a megjelenésén sem a sejtelmes és szinte kizárólag fentről érkező fények, sem a köztudomásúlag slankító fekete ruha nem segített sokat.
Ahogy a posztmodern, úgy annak ikonja is fárad és öregszik, ám emiatt talán egyiküket sem fogjuk inkább vagy kevésbé szeretni. A gyõri püspökség által is gerjesztett kiemelt érdeklõdéssel kísért program mindazonáltal - netán meghallgattattak a közös imák, elérte célját a koncerttel egy idõben tartott szentségimádás? - kiábrándítóan unalmas, fölöslegesen elmaszatolt volt; s ha az említett egyházkerületbõl (vagy bármely másikból) bárki is a nézõk között lett volna, hamar belátná: ettõl ugyan senkit és semmit nem kell félteni.

A díszletezés minimalizmusa mellett kifejezetten nevetségesen hatott a koncertkezdetkor leeresztett fekete függöny, mely egészen az énekes elsõ megszólalásáig takarta a teljes színpadot, majd hirtelen lehullt, s a túláradó füstben feltûnt a jócskán elhízott frontember sziluettje - persze a megjelenésén sem a sejtelmes és szinte kizárólag fentrõl érkezõ fények, sem a köztudomásúlag slankító fekete ruha nem segített sokat. Valamivel jobban festett a zenekarba ez év elején visszaigazolt Twiggy Ramirez, bár a D.-t, a vámpírvadászt idézõ széles karimájú kalapja is elég ciki volt.

A mûsorban a korábbi slágerek (és antislágerek) voltak többségben, a The High End Of Low címû idei lemezrõl szinte csak mutatóban hangzott el pár szám, de az is minek. Míg magam a legvitatottabb két utolsó albumot is kifejezetten kedvelem, élõben sokkal inkább feltûnnek ezek hibái, illetve Manson egyre fáradtabb hangja már-már bosszantóan üresen szól - szó sincs "odabaszásról", mint amire egy interjúban felkészített bennünket, inkább babazsúrra való kis koncertecske volt, bár ez nem zavarta meg a fanatikus rajongók jó részét, akiktõl nem lehetett a színpadhoz igazán közel menni sérülés nélkül.

Elkedvetlenedve a ráadást már meg sem vártam, és ha legközelebb MM-koncertre szeretnék menni, vágjanak fejbe egy bézbólütõvel.

Volt Fesztivál, július 4.

* és fél

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.