Szerencsére a versek címébõl ezúttal elmaradt a folyóiratközlésekben használt "Futó-" elõtag, s a könyvén kívül csak a ciklusok címeiben maradt meg - így viszont kifejezetten izgalmassá válik a dolog: mit és hogyan lehet kezdeni olyan egyszerû (már-már banálisnak ható) címekkel, mint például bûn, szív, szent, isten vagy szerelem. A szerzõ nemcsak kellõképp bátor és magabiztos, amikor belemegy az efféle játékokba, hanem végtelenül profi is: szinte pókerarccal teszi elénk pontos és kíméletlen verseit ebben a cseppet sem játékos hangulatú, súlyos belsõ és külsõ drámákat nagyjából egyetlen történéssorba állító gyûjteményben. A versnyelv minden esetben ugyanaz az alulstilizált, köznapi beszélt nyelv, melyet aztán rendszerint hirtelen emel meg egy-egy váratlan és emlékezetes hasonlattal vagy metaforával ("Az idõ meg, mint a használt elem. // Merül. Akárcsak a tóba dobott vesztes tárgyak." - kor); s gyakran a lihegés, a zihálás prozódiáját mutatják szaggatott-zaklatott versmondatai ("És a tükörben / minden kép. Igazi. // Ha ki meri. Mondani." - tükör).
"Nem azé, aki fut" - hangzik a kegyelemre vonatkozó páli mondat. A Futóalbum (el)beszélõje is ezt a bizonyos dolgot keresi és vágyja; küzd érte: keresetlen és õszinte harc ez, melynek tétje jórészt hasonló a szerzõ elõzõ kötetének (Az õszinteség közepe) verseiéhez.
Az egyik legfontosabb verseskötet 2009-bõl.
Kalligram, 2009, 113 oldal, 1900 Ft
*****
