Kürti Emese

Múlt héten megnyílt a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni művekből rendezett legújabb állandó kiállítása Petrányi Zsolt koncepciójából. Előre szeretném bocsátani, hogy mivel gyűjteményről, és nem kurátori kiállításról van szó, még az MNG esetében (melynek kanonizáló szerepe megkerülhetetlen) sem kérhető számon az, hogy a magyar művészet egészét reprezentálja.

Ennél szerényebb már nem is lehetne a Magyar Fotográfusok Háza: olyan visszafogottsággal, installációs minimalizmussal mutatja be a huszadik századi fotográfia elképesztő gyűjteményét, mintha nem volna meg minden oka az ünneplésre.

A múlt hét legfontosabb híre, hogy Gulyás Gábor igazgató az Emberi Erőforrások Minisztériumával egyeztetve lemondott a Műcsarnok vezetéséről, és ezentúl a kormányzat számára kiemelten fontos nemzetközi kulturális kapcsolatok fölvirágoztatására fordítja majd energiáit mint miniszteri biztos.

A magyar fotográfia intézményi állóvizét fölkavarták mostanában: egyelőre nem ismert háttérkoncepció alapján, az érintettek - képzőművészek, fotóművészek, kurátorok és kritikusok - véleményének szokásos megkerülésével Ernst Lajos egykori múzeumából fotográfiai célú kiállítóhely lesz.

A roma holokauszt emléknapja (augusztus 2.) után három nappal az ózdi önkormányzat túlzó mértékűnek ítélte a cigánytelepen élők kánikulai vízfogyasztását, és elzárta a köztéri csapokat, vagy csökkentette a víznyomást, hogy lassabban teljen meg a vödör.

Nem ritka gyakorlat a múzeumi működésben, hogy ha a kiállítási program épp hiányt mutat, a kurátorok utánagondolnak, mely művésznek közeleg éppen kerek születésnapja. Az egyetlen probléma ezzel a praktikus múzeumi megoldással, hogy nehéz és méltánytalan helyzetbe tudja hozni a hagyatékok gondozóit és az életműveket feldolgozó művészettörténészeket.

Június végén zárt a Kis Varsó (Gálik András-Havas Bálint) kiállítása a gondolkodásmódjukkal rendkívül kompatibilisnek tűnő varsói BWA galériában, ahol a modernizmus örökségének tárgyi reprezentációja a rájuk jellemző finom konceptuális minimalizmuson keresztül jelent meg.

2013-ra elviselhetetlen és befogadhatatlan léptékűvé duzzadt a Velencei Biennále, amely az egykori, 19. századi nemzeti reprezentáción alapuló koncepció helyett a globális jelenlét kiterjesztésére törekszik.

Baki Péter kurátor minden idők egyik legóvatosabb és -apolitikusabb kiállítását hozta létre a Magyar Nemzeti Galériában, legalábbis a művek összetételét illetően. Az már más kérdés, hogy a kurátor szubjektív válogatásának intencióit fölülírták a kultúrpolitikai körülmények, és hogy a kiállítás végül olyan politikai térben valósult meg, melynek karakterét a megnyitó beszédet tartó Halász János kulturális államtitkár jelenléte határozta meg.

A magyar képzőművészeti színtéren mostanában tapasztalható paradigmaváltó kultúrpolitikai beavatkozások olyan strukturális átrendeződésekhez is vezetnek, amelyeknek az első jeleit a szféra magán-, illetve állami intézményeinek vonatkozásában lehet megfigyelni. Magyarországon az utóbbi húsz évben az volt, ugye, a gyakorlat, hogy a kanonizációs folyamatokat a reprezentatív, állami fenntartású kiállítóhelyek, múzeumok indították és vitték végbe, az elsősorban műkereskedelemre koncentráló magánszféra pedig igyekezett leszűrni és hasznosítani a szakmai, infrastrukturális értelemben előtte járó "nagy" intézmények által előidézett konzekvenciákat.

Meglehet, provokatívan hangzik, de Nemes Csaba legújabb kiállítása a társadalomkritikus művészet zsákutcájáról szól. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ez a zsákutca Nemes Csaba egyéni művészi kudarca lenne, sőt, még csak az sem biztos, hogy kizárólag művészeti problematikáról van szó.