A reprezentatív (történeti) kiállítások hivatalos megnyitói önmagukban nem jelentenek sem újdonságot, sem ellentmondást, jelen körülmények között azonban, amikor a képzőművészek egy meghatározó csoportja épp a művészet autonómiájáért demonstrál a Ludwig Múzeumban, az államtitkár jelenléte a hatalom ellentétes irányú demonstrációjaként fogható fel. Amikor a művészek úgy érzik, a kulturális szféra autonómiája egyre zsugorodik, az értük működő intézményeket átláthatatlan politikai háttérfolyamatok lökik ide-oda, nincs az a formalista-esztétizáló kiállítás, melynek ne ez a végtelenül cinikus döntés, a politikai megnyitó processzusa határozná meg a kontextusát.
Baki Péternek meg kellett volna védenie a művészeit ettől a kontextustól, de nem tette. Kiválasztott 22 alkotót, akik közül Szacsva y Pál egyedüliként döntött úgy, hogy a Baán László által felkért államtitkár kultúrpolitikájával való egyet nem értése miatt felbontja szerződését a múzeummal, és visszavonja műveit a kiállításról. A résztvevők közül Eperjesi Ágnes a megnyitóról való távolmaradásával és egy kritikai tartalmú videoüzenettel demonstrált (Üzenet a kádból), Esterházy Marcell pedig citromsárga matricát viselt a beszéd alatt, "Halász Bástya Elvtárs" felirattal. Ezek az eltérő mértékben radikális protestakciók nyilvánvalóan túlmutatnak a Nemzeti Galéria kiállításának körülményein, de amiben biztosan megegyeznek, az a kulturális működés függetlenségének az igénye, és annak a kultúrpolitikai mechanizmusnak a visszautasítása, amelyet leginkább az erőszak fogalmával lehet leírni.
Ebben a kontextusban kell tehát értelmeznünk azt a fotóművészeti kiállítást, melynek óvatossága nem csak a hatalom viszonylatában értendő. Azt leszögezném, hogy bizonyos időtávlatból áttekintő kiállításokra a közönségnek és a gyakorló alkotóknak, művészettörténészeknek egyaránt szükségük van. A kurátor vállalkozása tehát a - már a rendszerváltás előtt is megrendezett - tendenciaábrázoló, átfogó tárlatok hagyományába illeszkedik. Célja szerint "teljes keresztmetszetet ad a hazai kortárs fotográfiai eredményekről". Az ilyen típusú kiállításokkal azonban mindig az a gond, hogy bár a kurátor fenntarthatja a "szubjektív" döntés igényét, ezzel még nem védte ki a hiányra vonatkozó felvetéseket, vagyis azt a kritikát, hogy az általa ábrázolt spektrum nem teljes bizonyos művészek szerepeltetése nélkül. Ezt a vádat csak úgy lehet kivédeni, ha a kiállításnak nem az a címe, hogy Magyar fotóművészet az új évezredben, hanem hogy "Baki Péter kedvenc fotóművészei".
A kurátor kvalitásérzéke és médiumérzékenysége ugyanakkor bizonyos esetekben aligha írható fölül: a Nemzeti Galéria elviselhetetlen terének fölvezető szakaszában a fotóművészet médiumtudatos tendenciájának két reprezentatív alkotója, 'sz Gábor és Szabó Dezső sorozatait helyezte el. Ez a választás lehetett volna akár program is, amely valóban releváns következtetésekkel járhatott volna a kilencvenes években generációs jelleggel indult fotóművészet más médiumokhoz (elsősorban a festészethez) való viszonyát illetően, hiszen a konceptualizmussal kezdődően ez a tendencia határozza meg legkarakteresebben a fotónak mint autonóm képzőművészeti műfajnak az elismertetését. A fotó mint médiumtudatos műfaj azonban a kurátor kérdésfelvetései ellenére épp elméletileg nincs reflektálva a kiállításon, és semmilyen módon nem érzékelhető, hogy Baki Péternek szándékában állt volna egy olyan elméleti keret megkonstruálása, amelyben az új magyar fotográfia értelmezhetővé válna.
A koncepció szerint valamenynyi kiállító művész számára rendelkezésre állt egy terem vagy falszakasz, amelyet egy összefüggő műegyüttessel rendeztek be a hozzájuk tartozó, más-más szerzőtől származó falszövegek kíséretében. Így a kortárs fotóművészetben nem teljesen idegen néző szembesülhet olyan aktív alkotók, mint Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Eperjesi Ágnes, az idősebb generációból a megújulni képes Korniss Péter vagy Kerekes Gábor már ismert műveivel. A fiatalabbak közül Dezső Tamás, Esterházy Marcell vagy Fabricius Anna került be a válogatásba. Egymás mellé fűzött kamarakiállítások láncolatát járhatja végig a látogató, miközben hiányzó neveket mormol magában (csak így hirtelen: Csontó Lajos, Gőbölyös Luca, Németh Hajnal), és alig érti, hogy vajon miért lazította fel válogatását a kurátor olyan művekkel, amelyek sokkal inkább a klasszikus fotográfiai gondolkodásba illeszkednek. Jó lett volna látni egy olyan kiállítást, amely névsorolvasás helyett és kutatói háttérmunkával megpróbálja értelmezni a kilencvenes évek óta végbement fotóművészeti jelenségeket a kortárs képzőművészetben, alkotói szándékok, tendenciák és a nemzetközi kontextus függvényében.
A Nemzeti Galéria kiállítása azonban elmaszatolja és elbátortalankodja ezt a vállalkozást, miközben egyetlen állítást sem fogalmaz meg. Baki Péter eltitkolja, mit is gondol a magyarországi fotóművészet ezredforduló utáni pozícióiról, kontextusáról és jövőjéről, és lemond minden teoretikus igényéről, amellyel kurátori szerepköréből adódóan értelmezést adhatna válogatásához. Ami van: légüres térben lebegő művek, és egy nyomasztó emlékű megnyitó.
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva július 28-ig
