Az utóbbi években a magán- és az állami (galerista és múzeumi) kooperáció ugyanakkor egyre tudatosabbá vált, a kereskedelmi galériák pedig egyre elszántabban kívánnak részt maguknak azokból a funkciókból, illetve tartalmakból, amelyeket addig a múzeumok tudtak érvényesíteni. A klasszikus - hierarchikus - viszony relativizálódni látszott már azelőtt is, hogy a múzeumokat elérték volna a működésüket ellehetetlenítő forráskivonások, valamint a szellemi folytonosságukat blokkoló igazgatócserék. A politikai térbe bedobott múzeumok körül azonban súlyos zűr van, és eljövendő hibernált állapotukban elképzelhetetlen, hogy a kortárs művészet legfontosabb feladatait - köztük a nemzetközi integrációt - el tudnák majd végezni.
A kereskedelmi galériák eközben csoportérdekük szerint szerveződnek, és sorra bővítik infrastruktúrájukat, újítják fel változó méretű kiállító- és kiszolgálóterüket, amelyek ugyanakkor egyre kevésbé hasonlítanak a kilencvenes években elterjedt klasszikus lakásgaléria típusára. A reprezentáció kicsit sem pénztárcakímélő beruházásai éppenséggel a múzeumi tér kondícióit és technikai megoldásait igyekeznek megvalósítani a funkciók újragondolásával, a mértékadó intézmények mintájára, csak kisebb léptékben. A galériatérbe beültetett, képcédulát kasírozó komputeres irodista már nem menő, az viszont nagyon is, hogy a látogatónak múzeumi élménye legyen a technikailag és építészetileg csúcsminőségben kivitelezett kereskedelmi galériában. A múzeumi jelleg és minőség azonban nem pusztán a reprezentáció szintjén érvényesül, hanem tartalmi értelemben is: a kereskedelmi galériák arra törekszenek, hogy rámutassanak a hagyományos művészettörténeti munka hiátusaira a feldolgozatlan életművek szisztematikus bemutatásával, hiánypótló kiadványokat jelentessenek meg, jelen legyenek a nemzetközi színtéren, és harcoljanak a magyar képzőművészet képviseleti jogáért, hogy olyan kurátorokat tudjanak idecsábítani, akik az ő kedvükért korábban még sosem jártak itt, és hogy a művészeiket meg tudják mutatni ugyanezen kurátoroknak.
Mit kerteljünk: brutálisan hangzik, de a magánszférának kapóra jön a Ludwig esetleges kimúlása. Az a verseny, amely a nemzetközi színtéren való jelenlétért zajlik, és amelynek az alapja mégiscsak a hazai terepen végzett munka, már nem a múzeumok és a galériák, hanem a múzeumi jelleget öltő galériák belső harcaként fog eldőlni. Nyilván véletlen egybeesés, ugyanakkor esettanulmány-gyanús, hogy Pados Gábor galériája, a Király utcai acb az új, utcafronti acb attachment néven kibővült kiállítótérrel épp a zaklatott múzeumi időkben tette irigyévé az összes többi galériát. A minden szükséges eszközzel (ez a benne lévő kiállítás címe is!) újjáépített acb láthatólag nem pusztán csak belsőépítészetileg akarta a legjobbat és a legtöbbet kihozni eredeti adottságaiból, professzionalizálva a korábbi lakásjelleg privát hangulatát a terek léptékváltást jelző, nagyvonalú átalakításával. Az acb galéria saját helyzetének hangsúlyos újrapozicionálására törekszik kompromisszumok nélküli, reprezentatív enteriőrjeivel, amelyek a provincia benyomásainak maradékát is nélkülözik, és szimbolikusan lezárják a rendszerváltás utáni magyarországi műtárgypiac kispályás korszakát. A "szakmai" közönség számára nyilvánvaló léptékváltás nem véletlenül fogalmazódott meg a "múzeumi" jelző használatában: egyértelműen érzékelhető törekvés, hogy a háttérben zajló üzletet a tér és a kiállítások minősége, valamint a közvetlen piaci érdekek mellé hangsúlyosan társuló intézményi professzionalizmus igénye árnyalja.
Az új terekben megrendezett nyitókiállítások a múzeumi, sőt nonprofit résbe beférkőző kereskedelmi galéria tartalmi szempontjait tükrözik: végigtekintve az alkotók névsorán, a kiállítás a tranzit, a régi Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum szubverzív művészeti tendenciáit prezentáló válogatásainak sorába illeszkedik. Megjegyzem, pusztán ebben a vonatkozásban az acb nincs egyedül, hiszen a Knoll vagy a Kisterem sem érez összeférhetetlenséget a kereskedelmi funkció és a rendszerkritikus tartalmak felvállalása között. Az időzítésben azonban fölfedezhető némi programjelleg: a neoavantgárd leginkább reprezentatív szerzőinek jelenléte (a múzeumokban egyre intenzívebben jelen lévő Major János, Szentjóby-St.Turba Tamás, Tót Endre neve mellett az eleve múzeumi tárgyként érkező, Pauer-féle tüntetőtábla említendő) kiegészül a tanítványoknak tekinthető Mécs Miklós - Horváth Tibor szereplésével, valamint olyan, kritikai műveiről ismert művészek alkotásaival, mint Kisspál Szabolcs vagy a Société Réaliste.
Ez a kiállítás ebben a térben azonban - éppen azért, mert annyira példás - színtiszta felvágás volna Szalay Péter önálló produkciója nélkül. A szomszéd sarkon lévő, utcafronti attachmentrészben a galéria művészkörébe tartozó és ötéves praxisával meglepő "érettséget" mutató Szalay a bontás-felújítás tényére reflektáló komplex installációt hozott létre. A régi galériatér építészeti hulladékát, törmelékét installációs formában recikláló és a maradványokat mechanikai szerkezetekkel régészeti őshüllőkké, működő organizmusokká transzformáló műegyüttes, egy lehetséges projekthelyszín nagyon releváns nyitánya nem pusztán elméletileg érinti a műalkotás és az intézményrendszer viszonyát. Ebben a mai, törékeny kontextusban - bár ne lenne igazam - a magyarországi kulturális intézményeket érintő negatív történeti reflexiók erősödnek fel a mű által, és ha némi erőfeszítéssel a funkcióváltások voltaképp izgalmas periódusának tekintjük is a jövőt, nyomasztó kérdés, hogy az ilyen tehetségek hova léphetnek majd tovább.
acb galéria, május 31-ig
