Az azonban elég plasztikusan látszik, hogy eljött az idő, amikor a művészet és a társadalmi felelősség kérdésének viszonyát érdemes újragondolni, mert a képzőművészet vizuális eszközei - a múzeumok, galériák korlátozott szociokulturális kontextusában - önmagukban nem elégségesek, viszont maguk ellen fordíthatók. Azok számára, akik komolyan gondolkodtak a művészet társadalmi relevanciájáról, az ezzel kapcsolatos konklúziók meglehetősen fájdalmasak lehetnek, éppen ezért hangsúlyoznám, hogy nem a felelősségérzet szükségességében látok változást. De mintha az általános társadalmi tehetetlenség párosulna a művészetnek azzal a realizálhatatlan céljával, hogy olyan funkciókat töltsön be, amelyekre - történelmi körülmények között - inkább társadalmi mozgalmak képesek.
Nemes Csaba az egyik legderekabb kortárs magyar művész, aki a rendszerváltás óta következetesen éber, ami elsősorban morális éberséget jelent. A kilencvenes évek elején azt figyelte, hogyan tör be a piacgazdaság a késő Kádár-korszak szegényes vizuális kultúrájába, néhány éve pedig az foglalkoztatja, milyen élő maradványai vannak az államkapitalizmusnak a neoliberális társadalomban. Ehhez a festői programhoz családi archívumot választott keretként, és a magyar vidék egyik jellegzetes szociografikus figurájának, a tanár-iskolaigazgatónak (aki történetesen a saját apja volt) a személyes látásmódjából született fényképeket használta fel hozzájuk. Ezekből a hatvanas-hetvenes években készült felvételekből jött létre az Apja neve: Nemes Csaba sorozat. A tavalyi kiállítás szerves folytatásaként a Knoll galéria középső terében ugyanebből a tematikából láthatók új művek, a korábbiakhoz képest grafikusabb karakterrel. A hangsúlyos elbeszélői jelleg - amely a kiállítás egészére vonatkoztatható - nem linearitást jelent, hanem sokkal inkább a filmes gondolkodás asszociatív, montázsokból építkező ötletszerűségét. Az idősíkok egy képen belül is váltakoznak, annak megfelelően, hogy az archív felvételek Kádár-kori motívumai hogyan váltakoznak a saját, beépített felvételek átfestett variánsaival, illetve a mű integráns részét jelentő feliratokkal.
A feliratok, illetve a kísérőszövegek szerepe a két másik sorozat esetében még hangsúlyosabbá válik. Az Utópia romkocsma darabjai az utóbbi időkben aktivizálódó diákcsoportok jellegzetes belvárosi helyszíneihez kötődnek mozgalmi értelemben - ahogy a miniszterelnök is gondosan megfigyelte. A táblákkal ülve demonstráló fiatalok skiccéről a még ki sem hűlt Sirályban rendezett akció rémlik föl. Nemes egyszerre törekszik kommentátori és dokumentatív szerepre, amennyiben érzékelteti, hogy valami nagyon bugyborog az ifjúsági szubkultúrákban, de épp a feliratokkal bizonytalanít el a tekintetben, hogy ő maga mennyire hisz ezeknek az akcióknak a sikerességében. Azt is nehéz eldönteni, hogy a szövegek kétértelműsége mögött mennyi felszínességet, illetve mennyi játékosságot sejt a művész: a "Ne dolgozz ingyen" felirat például a hatvannyolcas instrukció erősen kiábrándult vagy inkább kiábrándító jelenkori verziójának tűnik - hacsak nem tudatos a játék. De még ezekből a helyzetrajzokból is egészen világosan érzékelhető az a bizonytalanság, amely a koherens társadalmi gondolat hiányában visszahat a demokratikus jogukkal élő fiatalokra.
Nemes harmadik sorozata mintha a szomorú történetű ócsai lakópark tragikomikus adaptációja lenne a kortárs művészet saját közegében. Képzeljük el, hogy a kultúrpolitika azzal ébred egy reggel, hogy addig független művészeket és elméleti embereket telepít ki egy ikerházakból álló telepre. A helyzethez való alkalmazkodás vagy annak a képtelensége naplószerű szövegekben jelenik meg, párhuzamosan a hivatalos verzió (Kádár-kori tónusa alapján ismerős) agitatív igyekezetével, hogy meggyőzzön a vállalkozás társadalmi hasznáról. A panelekből álló szöveg komikusan egyszerűvé teszi az áthallást, nem pusztán a jelenkori politika érveléstechnikájával, hanem bármely központi vezérlésű rendszer beszédmódjával szemben. A művészet saját mechanizmusaiba erőszakosan beavatkozó kultúrpolitika szisztematikus rombolástechnikáit felidéző sorozat a cselekvés lelkiismereti szükségszerűségét kiválóan példázza. És ez a legtöbb, amire a társadalomkritikus művészet képes.
Knoll Galéria Budapest, Bp. VI., Liszt Ferenc tér 10., nyitva június 1-jéig
