Kürti Emese

Amióta megjelent a lengyel Piotr Piotrowski In the shadow of Yalta (2009) című kötete, amely a régió 1989 előtti vizuális kultúráját nem a korábban érvényes kelet-nyugati paradigmában helyezte el, a kortárs művészet értelmezésében is egyre tudatosabbá vált az értékelés önreflexív módja.

A képzőművészet gender típusú interpretációja három hullámban öntötte el a várost: a Ludwig Múzeum egészen friss kiállítása atipikus módon a férfitestre vetítette a társadalmi nemek kérdését, és bemutatta az első férfiakt-kiállítást Magyarországon.

Jelen politikai környezetben, amikor a szegénység kriminalizálása homofóbiával, idegengyűlölettel, a kisebbségek megvetésével találkozik össze, és amikor a politika ellenzéki művelői is abban a tévhitben ringatják magukat, hogy tevékenységük karakteresen depolitizált, ebben a környezetben tehát minden, kisebbségi kultúrát érintő gesztus politikai jellegű.

Herczeg Klára figuratív szobrászművész, a bájos vízhordó nők, munkásmozgalmi harcosok és a makói Öcsi-szobor alkotója élete legprogresszívabb döntését hozta meg a nevét viselő díj megalapításakor.

Egészen véletlen egybeesés, de ugyanannak a művészi attitűdnek a két különböző paradigmában való érvényesülése Birkás Ákos múzeumi felvételeinek kiállítása a Knoll Galériában, illetve Paul Cézanne műveinek a képzőművészeti tradícióval való párhuzamos elemzése a Szépművészetiben.

A Trafó Galéria tere első pillantásra olyan üresnek tűnik, mintha valaki egy jó lukácsozás után szanaszét felejtette volna a törülközőit, amelyek aztán úgy száradtak, ahogy odadobták őket.

A Műcsarnok visszatér majd ahhoz a kiállítási programhoz, amely a legrosszabb képcsarnoki idők emlékét ébreszti fel. Ahelyett, hogy a nemzetközi művészeti kontextusokba igyekezne bekapcsolódni, az önfigyelés és az önmeghatározás 19. századig visszavezethető reflexeit hozza majd elő, egy rég elavult, nosztalgikus struktúra és terminológia (mint például a Nemzeti Szalon) visszaemelésével a jelenbe.

A Várfok Galéria az utóbbi időben kétszáz négyzetméteresre növelte a kiállítóterét - egy utcafronti és egy rá merőlegesen húzódó kényelmes terem kialakításával ideálisra bővítette a befogadóképességét ahhoz, hogy értékelhető csoportos kiállításoknak is helyet tudjon adni.

Amikor Major János 2008-ban meghalt, az ironikusan bizakodó művészbarátok nekrológokban utaltak arra, hogy hamarosan megjelennek a zsebük tömésével elfoglalt művészettörténészek, és jól rávetik magukat az életműre.