Kiállítás

Rövid idő

Körösényi Tamás: A művészet él!

  • Kürti Emese
  • 2013. augusztus 25.

Képzőművészet

Nem ritka gyakorlat a múzeumi működésben, hogy ha a kiállítási program épp hiányt mutat, a kurátorok utánagondolnak, mely művésznek közeleg éppen kerek születésnapja. Az egyetlen probléma ezzel a praktikus múzeumi megoldással, hogy nehéz és méltánytalan helyzetbe tudja hozni a hagyatékok gondozóit és az életműveket feldolgozó művészettörténészeket.

Nemcsak azért, mert a feldolgozás esetleg még nincs abban a fázisban, amikor már kiállítási helyzetet kívánna, hanem mert az ilyenkor szokásos, végtelenül rövid határidők-kel a tér fizikai megtöltése is kihívást jelent. A hiányosságok és a hibák ilyen szűk terminusok esetén úgyszólván elkerülhetetlenek, viszont tipikusan ötven év múlva lehet őket kiküszöbölni, ha eljön az újabb évfordulós kiállítás ideje.

A Műcsarnokot idén Körösényi Tamás szobrászművész hatvanadik születésnapja rántotta ki a tervezhetetlenség kríziséből, ami nyilván összefügg azzal, hogy a kultúrpolitika a stagnáló bizonytalanság konstans állapotába tolta bele az intézményt. A Műcsarnok szerencséjére olyan életműről van szó, amelyet nem a semmiből kellett összekaparni: a kiállítás kurátora, Forián Szabó Noémi hosszú évek óta dolgozik az oeuvre-katalógus összeállításán, ami minden monográfia megírásának alapja. A 2010-ben elhunyt szobrász életműve egyszerre ismerős és teljességgel publikálatlan, éppen ezért az lett volna ideális, ha az intézmény kivár, és a kiállítást akkor rendezik meg, amikor a művészettörténész előállt a Körösényi-monográfiával. Így viszont e félbeszakadt művészi életművet a lehetetlenség határát súrolóan rövid idő, konkrétan egy hónap alatt, tudományosan nem kellően előkészített módon kellett bemutatni.

Ez az idő épp arra elég, hogy a nehéz helyzetbe került kurátor a minden szöveges interpretációt nélkülöző koncepcióját a művek egymáshoz kapcsolódó logikáján keresztül bemutassa. E szerint a koncepció szerint - amely nagyon nagy mértékben figyelembe vette Körösényi saját elgondolását műveinek értelmezési horizontjáról, valamint korábbi, saját kiállításrendezői gyakorlatát - a szobrász egy nagyon konzekvens, ugyanakkor meglehetősen szokatlan alkotói utat járt be a hetvenes évek közepétől kezdődően. Körösényi művészete, amely a 20. századi figuratív szobrászat szocreál utáni állapotából nőtt ki, a tradicionalizmus és a modernség Kádár-kori viszonylatában mintha a rendszerváltással egyidejűleg mozdult volna el végérvényesen a formai-szubsztanciális irányzat felé. Nagyon sematikusan úgy néz ki, hogy a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig-végéig tartott Körösényi első alkotói periódusa, míg rá nem talált a szobrászat (tradicionális) elméleti kérdéseinek modernista formai megoldásaira, majd a kilencvenes évektől haláláig az alapkérdésekre (tér, forma, anyag) adható válaszok variációi következtek.

Ennek az alkotói pályának a tárgyi megismerésére először kínálkozik alkalom a Műcsarnokban, ami a kurátori munka érdeme, hiszen a fiatalkori művek összegyűjtése nélkül lehetetlen volna rekonstruálni azt a rendkívül izgalmasnak tűnő első periódust. Körösényi 1989 előtt - bécsi kiállítását kivéve - csak korlátozott módon, jórészt marginális fővárosi vagy vidéki kiállítóhelyeken mutathatta be kisplasztikáit, így a pályatársakon kívül sokakat meglephet az éremművészetnek a konceptualizmussal való összekapcsolása. A hetvenes évek avantgárd képzőművészeti fotográfiája (főként Maurer Dóra, Hajas Tibor művei révén) radikálisan új megoldások felé terelte a szobrászaton belül is a leghagyományosabb műfajnak számító - különböző politikai rendszerek kiszolgálására fölhasznált - éremművészetet. Körösényi borzasztóan szellemes megoldása abban áll, hogy a médium valamennyi hátrányát visszafordítja, de nem mond le a tárgyalkotás hagyományos minőségéről, és az érem összes tényleges konvenciójához való ragaszkodással konceptuális (avantgárd) szekvenciákat hoz létre.

A fordulópontot a további figuratív szobrokon és Giacometti műveinek parafrázisain keresztül a bécsi Képzőművészeti Akadémián töltött év (1982-83) jelentette, Bruno Gironcoli objektosztályában. Előzménye a szobrászat, a fotó és a rajz konceptuális szintetizálása egy fúrógéppel (mint objekttel) összefüggő 1978-as sorozaton. A fúrógépnek mint talált tárgynak a visszafordítása a hagyományos szobrászatba a jellegzetesen barna-zöld katonai ornamentikájú ládák szériájában valósult meg. Ez a sorozat még mindig inkább a pop-art és a konceptualizmus térfelére tartozott, az viszont csak a rendezés logikájából olvasható ki, hogy a militáris ornamentika és a jellegzetes, kilencvenes évekbeli, organikus, zöld formák között egyenes ági leszármazás mutatható ki.

Körösényi papírpépből, fémből, műgyantából készült sorozatai a Műcsarnok összes termét megtöltik, olykor az organizmusok szinte nyomasztó, mikrobiológiai elevenségével. Forián Szabó Noémi rendezése a tanítványai körében rendkívül népszerű és nyitott szobrász-személyiség iránti empátiáról tanúskodik: a Szellemeim című sorozat (képünkön), akárcsak Körösényi életében (2005-ben), most is a Műcsarnok apszisában kapott helyet. Az életmű prezentációjából nem maradtak ki olyan darabok, amelyek radikálisan változtathatnának a megítélésén, azzal a gondolattal viszont érdemes eljátszani, hogy ha több ideje jut, hogyan teljesedhetett volna ki a Körösényi-szobrászat.

Műcsarnok, nyitva szeptember 8-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.