Kiállítás

Rövid idő

Körösényi Tamás: A művészet él!

  • Kürti Emese
  • 2013.08.25 13:07

Képzőművészet

Nem ritka gyakorlat a múzeumi működésben, hogy ha a kiállítási program épp hiányt mutat, a kurátorok utánagondolnak, mely művésznek közeleg éppen kerek születésnapja. Az egyetlen probléma ezzel a praktikus múzeumi megoldással, hogy nehéz és méltánytalan helyzetbe tudja hozni a hagyatékok gondozóit és az életműveket feldolgozó művészettörténészeket.

Nemcsak azért, mert a feldolgozás esetleg még nincs abban a fázisban, amikor már kiállítási helyzetet kívánna, hanem mert az ilyenkor szokásos, végtelenül rövid határidők-kel a tér fizikai megtöltése is kihívást jelent. A hiányosságok és a hibák ilyen szűk terminusok esetén úgyszólván elkerülhetetlenek, viszont tipikusan ötven év múlva lehet őket kiküszöbölni, ha eljön az újabb évfordulós kiállítás ideje.

A Műcsarnokot idén Körösényi Tamás szobrászművész hatvanadik születésnapja rántotta ki a tervezhetetlenség kríziséből, ami nyilván összefügg azzal, hogy a kultúrpolitika a stagnáló bizonytalanság konstans állapotába tolta bele az intézményt. A Műcsarnok szerencséjére olyan életműről van szó, amelyet nem a semmiből kellett összekaparni: a kiállítás kurátora, Forián Szabó Noémi hosszú évek óta dolgozik az oeuvre-katalógus összeállításán, ami minden monográfia megírásának alapja. A 2010-ben elhunyt szobrász életműve egyszerre ismerős és teljességgel publikálatlan, éppen ezért az lett volna ideális, ha az intézmény kivár, és a kiállítást akkor rendezik meg, amikor a művészettörténész előállt a Körösényi-monográfiával. Így viszont e félbeszakadt művészi életművet a lehetetlenség határát súrolóan rövid idő, konkrétan egy hónap alatt, tudományosan nem kellően előkészített módon kellett bemutatni.

Ez az idő épp arra elég, hogy a nehéz helyzetbe került kurátor a minden szöveges interpretációt nélkülöző koncepcióját a művek egymáshoz kapcsolódó logikáján keresztül bemutassa. E szerint a koncepció szerint - amely nagyon nagy mértékben figyelembe vette Körösényi saját elgondolását műveinek értelmezési horizontjáról, valamint korábbi, saját kiállításrendezői gyakorlatát - a szobrász egy nagyon konzekvens, ugyanakkor meglehetősen szokatlan alkotói utat járt be a hetvenes évek közepétől kezdődően. Körösényi művészete, amely a 20. századi figuratív szobrászat szocreál utáni állapotából nőtt ki, a tradicionalizmus és a modernség Kádár-kori viszonylatában mintha a rendszerváltással egyidejűleg mozdult volna el végérvényesen a formai-szubsztanciális irányzat felé. Nagyon sematikusan úgy néz ki, hogy a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig-végéig tartott Körösényi első alkotói periódusa, míg rá nem talált a szobrászat (tradicionális) elméleti kérdéseinek modernista formai megoldásaira, majd a kilencvenes évektől haláláig az alapkérdésekre (tér, forma, anyag) adható válaszok variációi következtek.

Ennek az alkotói pályának a tárgyi megismerésére először kínálkozik alkalom a Műcsarnokban, ami a kurátori munka érdeme, hiszen a fiatalkori művek összegyűjtése nélkül lehetetlen volna rekonstruálni azt a rendkívül izgalmasnak tűnő első periódust. Körösényi 1989 előtt - bécsi kiállítását kivéve - csak korlátozott módon, jórészt marginális fővárosi vagy vidéki kiállítóhelyeken mutathatta be kisplasztikáit, így a pályatársakon kívül sokakat meglephet az éremművészetnek a konceptualizmussal való összekapcsolása. A hetvenes évek avantgárd képzőművészeti fotográfiája (főként Maurer Dóra, Hajas Tibor művei révén) radikálisan új megoldások felé terelte a szobrászaton belül is a leghagyományosabb műfajnak számító - különböző politikai rendszerek kiszolgálására fölhasznált - éremművészetet. Körösényi borzasztóan szellemes megoldása abban áll, hogy a médium valamennyi hátrányát visszafordítja, de nem mond le a tárgyalkotás hagyományos minőségéről, és az érem összes tényleges konvenciójához való ragaszkodással konceptuális (avantgárd) szekvenciákat hoz létre.

A fordulópontot a további figuratív szobrokon és Giacometti műveinek parafrázisain keresztül a bécsi Képzőművészeti Akadémián töltött év (1982-83) jelentette, Bruno Gironcoli objektosztályában. Előzménye a szobrászat, a fotó és a rajz konceptuális szintetizálása egy fúrógéppel (mint objekttel) összefüggő 1978-as sorozaton. A fúrógépnek mint talált tárgynak a visszafordítása a hagyományos szobrászatba a jellegzetesen barna-zöld katonai ornamentikájú ládák szériájában valósult meg. Ez a sorozat még mindig inkább a pop-art és a konceptualizmus térfelére tartozott, az viszont csak a rendezés logikájából olvasható ki, hogy a militáris ornamentika és a jellegzetes, kilencvenes évekbeli, organikus, zöld formák között egyenes ági leszármazás mutatható ki.

Körösényi papírpépből, fémből, műgyantából készült sorozatai a Műcsarnok összes termét megtöltik, olykor az organizmusok szinte nyomasztó, mikrobiológiai elevenségével. Forián Szabó Noémi rendezése a tanítványai körében rendkívül népszerű és nyitott szobrász-személyiség iránti empátiáról tanúskodik: a Szellemeim című sorozat (képünkön), akárcsak Körösényi életében (2005-ben), most is a Műcsarnok apszisában kapott helyet. Az életmű prezentációjából nem maradtak ki olyan darabok, amelyek radikálisan változtathatnának a megítélésén, azzal a gondolattal viszont érdemes eljátszani, hogy ha több ideje jut, hogyan teljesedhetett volna ki a Körösényi-szobrászat.

Műcsarnok, nyitva szeptember 8-ig

Neked ajánljuk