Kiállítás

Etika és etnikum

Többszörös expozíció - A roma holokauszt emlékezete

  • Kürti Emese
  • 2013.09.08 13:08

Képzőművészet

A roma holokauszt emléknapja (augusztus 2.) után három nappal az ózdi önkormányzat túlzó mértékűnek ítélte a cigánytelepen élők kánikulai vízfogyasztását, és elzárta a köztéri csapokat, vagy csökkentette a víznyomást, hogy lassabban teljen meg a vödör.

Az indoklás financiális jellegű, ami nem egyszerűen az antihumánus jobboldal, hanem a kapitalizmus érvrendszerének logikájából következően a föld, a levegő és a víz használatának ingyenességét számolta fel nagyon régen. Az esetet voltaképp nem témának, hanem illusztrációnak szánom annak megértéséhez, hogy milyen radikális mértékben képes az etikai és társadalompolitikai valóság relativizálni az amúgy is marginális művészet lehetőségeit (hiszen a vízelzárás miatti tiltakozás lényegesebb, mint a kiállításkritika), ebből következően pedig azt, hogy egy konkrét kiállítás esetén a roma művészet vonatkozásában mennyire definiálhatatlanná válnak az esztétikai kérdések a társadalmiakhoz képest.

A Mátyás téri Gallery8 csoportos kiállítása, amelyet a roma holokauszt emléknapjára rendeztek, első névsorolvasásra azért tűnik érdekesnek, mert együtt szerepelteti a mainstream kortárs művészet alkotóit azokkal a roma művészekkel, akik valamilyen okból nem kerültek (még) bele a kánonba. Az interkulturális tudatosság természetesen a nemzetközi kurátori gyakorlatból következő módszer és attitűd, de ettől még nem kevésbé újszerű a magyarországi kiállítási praxisban, és olyan szokatlan kombinációkat eredményez, mint például Vojnich Erzsébet festményének együttes szerepeltetése Lakatos Erika vegyes technikájú installációjával. A kánon újraírása tehát nem is tűnik olyan bonyolultnak, ha már rendelkezésre áll az erre kitalált kulturális tér, és ha a roma művészetet (kurátori pozícióból) evidensen a kortárs művészet integráns részének tekintjük.

Ebből az interkulturális szempontból tehát a kiállítás remekül működik, és ha vannak vele problémák, azok vélhetőleg nem a specifikumok (a roma művészet és a mainstream kultúra viszonya), hanem a politikai relevanciájú művészet tartalma és minősége közötti konfliktusban kereshetők. Úgy is mondhatnám, a szolidaritás és az esztétika konfliktusában. Ami viszont a kortárs művészet bonyolult problematikája, legfeljebb csak árnyalva azzal a kérdéssel, hogy ha a roma művészet - más európai népek művészetéhez hasonlóan - nem etnikumi jellegű, akkor mi biztosítja azt a specifikumát, amely miatt érdemes fönntartania önmaga megkülönböztetését. De a lényeg most talán mégsem ez tehát, hanem hogy a művészet miként képes reagálni tematikus felvetésekre anélkül, hogy szem elől veszítené az etikai szempontokat (az emlékezés és a szolidaritás fontossága), illetve az esztétikai vonatkozásokat.

A kurátor mint megrendelő ebben az esetben a témájához kívánja csatolni azokat a műveket, amelyeket az intuíciója által kiválasztott művész erre az alkalomra készít el. Aztán van úgy, hogy a kurátor munkamódszere nem egyezik meg a művész gyakorlatával, mint Vojnich esetében, aki Barakk című, már létező művét adta a kiállításra. Itt egy kissé mindenki kiszolgáltatott: a kurátor a művésznek, a művész meg a témának, ebből adódik a tematikus kiállítások iránti - ámbár jogos - fenntartás. Itt a téma nem is csak egy fénykép, ahogy a kiállítás ismertető szövegében hangsúlyozzák, hanem egy azonosító, pontosabban elkülönítő igazolvány. Horváth Erzsébet 24 éves napszámos "cigányigazolványa", rajta a személyes adatokkal, szemszínnel, fogak állapotával, azokkal a tulajdonságokkal, amelyekre a hatóság zsidók, kommunisták, melegek, romák stb. esetében deportálás előtt általában kíváncsi volt. Ez a kiállításon is szereplő dokumentum szolgáltatta a kurátori motívumot, amelyre - benyomásom szerint - meglehetősen mechanikus válaszok érkeztek a művészek részéről.

A "mechanikust" nem úgy értem, hogy nem kellően megalapozott, sőt, a probléma éppenséggel a túlzott emocionális azonosulás meghaladásának képtelensége, ami egy ilyen téma esetén természetesen nem meglepő. De a művek jelentős része - ezt különösen a szöveges tartalmak teszik nyilvánvalóvá - nem képes kialakítani azt a distanciát, amelyre bármely műalkotásnak szüksége van ahhoz, hogy valóban releváns művé válhasson. Horváth Erzsébet nem metafora ebben a kiállításban, hanem egy személy, akinek a portréja Nemes Csaba művén realisztikusan, Esterházy Marcellén konceptuálisan, Bogdán János Amigó performanszában grafikusan jelenik meg, de aki az általam ismert művészek közül egyiket sem tudta kizökkenteni a saját nyomvonalából. Talán Esterházy Marcell jutott a legmeszszebbre abban, hogy Horváth Erzsébet történetén keresztül a roma holokauszot és a vele járó traumát ne elszigetelt társadalmi jelenségként fogja fel, hanem a történelem osztályalapon szerveződő konfliktusainak integráns részeként, amivel megteremtette videoműve szellemi alapját.

A művészek többségét azonban túlságosan megköti a gyász és az emlékezés társadalmi minimuma, vagy például (Lakatos Erika esetében) a túlságosan erőltetett igyekezet, hogy a tematikus elvárásnak megfelelően gondoljon újra egy egyébként szerves, addig jól működő műcsoportot. A roma holokauszt vizuális értelmezése - ebben a körben legalábbis - nem tudja saját eszközökkel helyettesíteni a társadalmi fogalmakat, amelyek éppen ezért kibillentik a kiállítást az esztétika szférájából. Helyette viszont nyerünk egy imaginárius közösségi teret egy nagyon is valóságos, városi térben, ahol a hierarchiát a gondolkodás, a kísérletezés és a kultúrák párhuzamossága helyettesíti. Aztán mehetünk tüntetni.

Gallery8, Bp. VIII., Mátyás tér 13., nyitva október 2-ig

Neked ajánljuk

Velünk élő féltudás

  • Hernádi Elvira

Jó néhány éve már, hogy a Publius Hungaricus a féltudású magyar elit bűneit ecsetelte. Azóta felnőtt egy új generáció, az ország szellemi és politikai vezetése legalább az európai oktatás tisztes középmezőnyébe tartozó intézményekben kupálódhatott. 

Mielőtt eltűnik végleg

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Kisujjgyak

  • - köves -

Ha meg kell csinálni a nagy melót, letudni az utolsó bulit, kirámolni a széfet, ami után nincsen több széf, csak a boldog öregkor Kansasben, Soderbergh a mi emberünk.

„Összeáll egy nagy egésszé”

  • Láng Dávid

A 10 éve alakult Verőköltő zenekar frontembere univerzális művész: szinte minden hangszeren játszik, festő szakon diplomázott, és húszéves sem volt, amikor a Magvető kiadta a verseskötetét.

Becsapódás

Az ünnepi vacsoráját elköltő pár, Helen (Lovas Rozi) és Danny (Lengyel Tamás) lakásá­ba berobban a csurom véres Liam (Molnár Áron), akiről hamar kiderül, hogy a feleség testvére.

Az együttélés lehetőségei

A hagyományosan kétévente megrendezett Velencei Építészeti Biennálé is megcsúszott a pandémia miatt, de május 22. óta a Giardini della Biennale parkját és az Arsenalét, azaz az egykori velencei hadihajógyár területét ismét építészek, művészek és látogatók lakják be, egészen november 21-ig.

Szervezett szervezetlenség

  • Áfra János

A kis méretű, mégis zavarba ejtően tartalmas, nehezen áttekinthető tárlat egy nemzetközi kiállítássorozat része, amely a Zürichi Egyetemen 2017 és 2020 között megvalósult kelet-európai performance-kutatás eredményeit hivatott bemutatni.

„Nem hezitált”

Szerb Antal éppen 120 éve született, és 80 éve, 1941-ben jelent meg eredetileg háromkötetes munkája, A világirodalom története. A mű friss, minden eddiginél precízebb kiadásának sajtó alá rendezőjével annak népszerűségéről, hányattatott sorsáról, 21. századi aktualitásáról beszélgettünk.

A szamuráj reggelije

  • Pálos György

Fúziós korban élünk, azon sem lepődünk meg, ha egy kisvárosi étterem étlapján kevert fogásokat találunk. Az más kérdés, hogy a leves, amely se nem vietnami, se nem olasz, nem túl finom, mert nincs karaktere.

Merre vannak?  

  • Schein Gábor

Apró ember éles gombszemekkel. A fején zabolázhatatlan göndör haj. Befogad, figyel, kérdez. Hatalmas vágy él benne, hogy a világban rend legyen, de a világban nincsen rend. Hogy érthető legyen és átlátható. De a világ ellenáll a megértési kísérleteknek, kitüremkedik a réseken, széttöri a kereteket. A világ sokszor homályos, sötét, és soha nem átlátható. Hát akkor legyen a vers az! Legalább a vers.