Az új, Robert Capa nevét viselő intézmény a Nagymező utcában néhány házzal odébb működő Magyar Fotográfusok Házával kollaborál majd valamiféle tisztázatlan koncepcionális és financiális viszonyrendszerben, amiből egyelőre az a banális pozitívum következik, hogy a kortárs fotográfia kiállítási céljaira tökéletesen alkalmatlan Mai Manó helyett elviselhetőbb feltételekhez jutnak az alkotók. A Mai Manó jelenlegi kiállítása ugyanis nem a fotográfiával kapcsolatos grandiózus kultúrpolitikai terveket (mert hiszen épül majd egy új fotómúzeum is) tükrözi vissza, hanem azt a mérhetetlen nyomorúságot, amelyben ez a művészeti ág kénytelen a nyilvánosság előtt prezentálni önmagát.
A kortárs fotóművészeket már néhány éve konzekvensen bemutató sorozat, mely a Folyamatos Jelen címet viseli, ezúttal tizenkét alkotó valamely választott sorozatát préseli be a kiállítóhely egyetlen szintjére, amelyet a falfelület növelése érdekében még paravánnal is beépítettek. Ettől, bármi legyen is a tartalom, illetve a kurátori koncepció, a kiállítás egyszerűen nézhetetlenné válik, miután minimális distanciát sem sikerül tartani az egyes alkotókhoz tartozó művek között. Nem áll távol tőlem, hogy szimbolikusnak tekintsem a fotóval való ilyesféle bánásmódot: a nemzeti dicsőség kultúrpolitikai retorikája ugyanis szétterjed a fotográfia odújában, mint a penész. A miniszterelnök egykori kulturális államtitkár-helyettese és jelenlegi udvari fotográfusa úgyis mindent megold majd az Ernst Múzeumban, legalábbis bízzunk benne.
Sokkal több vidámságra a kiállítás sem ad okot. Először is: ha úgy definiálnak valamely alkotót, hogy "fiatal", márpedig itt az történik, akkor az leginkább pályakezdőt vagy a pályáján nemrég indulót jelent, és a vele szemben támasztott "elvárások" is ennek az életszakasznak megfelelően alakulnak. Azonban a névsorra pillantva látható, hogy vannak ott bőven a harmincas éveik végén járók vagy olyan művész, aki lassan közelebb jut az ötvenhez, bár valóban örökifjú. De mégsem tekinthető toporgó pályakezdőnek. A "fiatal alkotó" fogalmának igenis van jelentősége akkor, ha a kurátor szándékai szerint történelmet akar írni azzal, hogy bemutatja a korszakban szerinte releváns, ide tartozó művészek alkotásait. A Csizek Gabriella által elkezdett sorozat ebből a szempontból abszolút hasznos és értelmes, hiszen a 2007-ben elindított kiállításokat publikációk előzik meg, amelyek a válogatáshoz alapot jelentő fotográfiai műveket az általa vázolt összefüggésekben dokumentálják. Ily módon a sorozat orientálni képes a szűkebb és tágabb olvasói rétegeket a fotó kortársi produktumait illetően.
A funkció támogatása tehát nehezen kérdőjelezhető meg, a tartalom azonban már problematikus. Röviden úgy volna összefoglalható, hogy vajon miért támogatja a kurátor a dokumentatív fotográfia tendenciáját ekkora energiával 2013-ban, amikor a médiumtudatos, a fotográfia médiumára reflektáló attitűd jóval korszerűbb és invenciózusabb alkotásokat eredményez. Úgy tűnik, mintha elképzelésében hajszálvékony válaszvonal húzódna a képzőművészeti fotóhasználat és a "valódi", vagyis az alkalmazott fotográfiától csak egy lépésre álló vagy vele éppenséggel azonosuló felvételek között, utóbbiakat részesítve előnyben. A kiállításon egyedül csak a valóban nagyon fiatal Érmezei Lili Zoé Skype-projektje (képünkön) jelzi, hogy valamit kezdeni kell - a puszta valóságábrázoláson túl - azzal a megváltozott digitális környezettel, amelyet a képről való gondolkodás elméletének kell kísérnie. A legtöbb alkotó azonban úgy használja a fényképezőgépet, mint a realista festészet a vásznat: nem a valósághoz való viszonyára igyekszik képi válaszokat adni, illetve nem a kép fogalmának jelenkori definíciói foglalkoztatják, hanem a valóságban megjelenő - természeti vagy megrendezett - szituációkat rögzít.
Nagyon sok a személyesség ebben a típusú alkotói attitűdben, amely akkor is egyéni élethelyzetek (Hermann Ildi) vagy személyes problémák (Fátyol Viola) pszichologizáló fölvetésén alapul, amikor elméletileg egy olyan jelenséget igyekszik a fotográfia nyelvén megfogalmazni, mint a városi civilizációtól való elfordulás és a kisközösségi létforma megteremtése és megélése (Simon Márk). Dóka Béla sorozata a sajtófotók szenvtelenségét ötvözi a magánélet intimitásának dokumentálásával, Fekete Zsolt pedig az ideális tájfestészet tradíciójára utal vissza a természeti elemek arányos túlhangsúlyozásával és bennük a picike, személynéven szereplő, visszatérő női alakkal. Ember Sári sorozata egy baráti társaság szépen fotografált magánarchívuma, amely leginkább a kiránduláshoz hozza meg a kedvet. Erdei Krisztina a kelet-európai szociokulturális viszonyok jellegzetes valóságára épít, és ugyanezt a valóságot mentené Riskó Gábor is, párhuzamosan a kiállítássorozat előző szekciójában szereplő Dezső Tamással. Hogy mégis 2013-ban, és nem a kilencvenes évek közepén járunk, azt a környezettudatos gondolkodás megjelenítésének kötelezettsége jelzi, amelyet ezúttal Kudász Gábor Arion művei képviselnek.
Nem igazán világos, hogy mi köti össze ezt a tizenkét, fotográfiával foglalkozó alkotót, akiknek ráadásul minden technikai tudásuk megvan ahhoz, hogy merészebb megoldásokra ragadtassák magukat. Vagy hogy mi köti többségüket - piaci és kommerciális megfeleléseken túl - ahhoz a szemléletmódhoz, amely beéri a fotográfia legprimerebb nyelvi használatával. A Capa-központban majd megmondják.
Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház, Bp. VI., Nagymező u. 20., nyitva szeptember 22-ig
