Howard Greenberg New York-i galerista kollekciója, a 20. századi fotótörténet prémium fotográfiái mintha egy padlásszoba nyomorúságában volnának libasorban fölszögelve, ahol még festékre sem telik. Úgy tűnik, a pénz mellett az ötlet is kifogyott a Mai Manóból, ahol nem tekintik kurátori feladatnak sem a néző igényeinek a figyelembevételét, sem a művek értelmezését, sem azokat a rendezői lehetőségeket, amelyek egy műhalmazt végül kiállítássá tesznek.
A Howard Greenberg-gyűjtemény, amely így járt Budapesten, nemrégiben kezdett utazni a világ múzeumaiban. Tulajdonosát sokkal inkább műkereskedőként ismerik, aki harminc éve foglalkozik fotográfia eladásával, de hozzá kötődik egy nonprofit intézmény, a woodstocki Center for Photography is, amely 1977 óta külső finanszírozás nélkül megáll a lábán. Greenberg gyűjtői pályafutása azzal a romantikus momentummal indult, amikor az 1980-as évek végén hiába próbált megszabadulni Karl Struss 1910-es New York-i utcaképétől, majd fél év után úgy döntött, megtartja magának, pontosabban megvásárolja a jelentékeny összegbe kerülő vintage felvételt. Greenberg azóta is érzelmi alapon dönt - ahogy saját magával kapcsolatban fogalmazott, nem nevezhető intellektuális gyűjtőnek, és azt sem mondhatni, hogy szisztematikusan vagy koncepcionálisan vásárolna. A felvétel minősége, a felület finomsága, a hagyományos befogadói viszony érzelmi komponensei döntik el, hogy bekerül-e fotográfia a gyűjteményébe vagy sem.
A kissé egyszerű lelki alapállás motivációinak némileg ellentmondani látszik, hogy a körülbelül 500 darabból álló kollekció meglehetősen koherens, és sokkal inkább azt a benyomást kelti, hogy a gyűjtő választásaiban korszakokra fókuszál. Van tehát Greenberg preferenciáinak valamiféle intuitív irányvonaluk, amely elsősorban a két világháború közötti fotózsurnalizmus legkiválóbb darabjait érinti. De igazából nem lehet Greenberget azzal vádolni, hogy pusztán csak a kipróbált, biztos minőségre utazna, mert bár A milicista halálától Gloria Swanson csipkés portréjáig számos kanonikus, illetve populáris mű látható a kiállításon, mégis jól látszik, hogy a felfedezői ösztönét sem nyomja el. A kiállítás talán legérdekesebb szekciója az ún. cseh iskola tagjainak modernista és avantgárd műveiből álló válogatása, amely egyértelműen arról árulkodik, hogy a húszas-harmincas években a régió alkotói egységes fotográfiai nyelvújításra törekedtek. Greenberg fiatal fotográfusként rátalált Josef Sudek műveire, majd a korszakban atipikus módon kutatni kezdte a cseh fotográfiát, és gyűjtötte a magyar közegben kevéssé ismert Frantisek Drtikol vagy az Aragon köréhez tartozó szürrealista Jindrich Styrsky képzőművész műveit.
Nem lehetne azt állítani tehát, hogy Greenberg kizárólag amerikai vagy Amerikába emigrált fotográfusok műveire fókuszálna, noha érzékelhetően mégis ők vannak többségben. A kiállítás kicsit meg is próbál a periodizáció figyelembevételével kialakítani olyan műcsoportokat, amelyek érzékeltetik az amerikai társadalmi változásokat kísérő fotográfiai eredményeket, de ez a törekvés nem tűnik nagyon karakteresnek. Így visszatérő módon vannak jelen a szociofotó különböző reprezentánsai, helyenként összecsúsznak korszakok, és nem érthető a termek egymáshoz való kapcsolódása - de ezeket tulajdonképpen megmagyarázzák a gyűjteményi adottságok. Hiszen bármennyire is lenyűgöző a huszadik századi fotótörténetet reprezentáló névsor, mégis megvannak a maga korlátai, amennyiben a fotó leíró jellegére koncentráló művekről van szó, és a kísérleti vagy konceptuális fotónak csupán egy-két példája bukkan föl a kiállításban. Ezeket az adottságokat figyelembe véve voltaképp egy meglehetősen homogén struktúrából kellett volna a kurátornak egy valamilyen módszer szerint interpretált kiállítást létrehoznia.
A kurátor vagy a kurátorok (a lausanne-i Musée de l'Élysée munkatársai, illetve a budapesti intézmény részéről Kincses Károly fotómuzeológus) azonban olyasféle pedagógiai tanpályának tekintették a gyűjteményt, amellyel kapcsolatban nem döntötték el, hogy mi az elmagyaráznivaló. Súlypontoknak a "híres" felvételeket tekintették, többek között például Robert Capa már említett milicistáját, Dorothea Lange portréját az emigráns anyáról, Walker Evans képeit, amelyekhez Pfisztner Gábor és a svájci múzeum kutatói írtak derékmagasságban olvasható és apró betűvel szedett, amúgy hosszú, informatív szövegeket. A nagyközönség előtt is jól ismert fotográfiáknak azonban nem elsősorban erre lett volna szükségük, hanem jól átgondolt rendezésre vagy egy kis egymás közötti distanciára, amely legalább érthetővé tette volna tulajdonosuk irántuk való elmélyülő szenvedélyét. "Népszerű, szerethető és híres" - árulja el Kincses Károly a lényeget, amely mindig szoros összefüggésben áll egy intézmény büdzséjével, ha biztosra akar menni. De ebből a luxusból azért több is kifért volna.
Mai Manó Ház, Bp. VI., Nagymező u. 20., nyitva 2014. január 5-ig
