Kiállítás

Népszerű és híres

Fotográfia felsőfokon

  • Kürti Emese
  • 2013. november 10.

Képzőművészet

Ennél szerényebb már nem is lehetne a Magyar Fotográfusok Háza: olyan visszafogottsággal, installációs minimalizmussal mutatja be a huszadik századi fotográfia elképesztő gyűjteményét, mintha nem volna meg minden oka az ünneplésre.

Howard Greenberg New York-i galerista kollekciója, a 20. századi fotótörténet prémium fotográfiái mintha egy padlásszoba nyomorúságában volnának libasorban fölszögelve, ahol még festékre sem telik. Úgy tűnik, a pénz mellett az ötlet is kifogyott a Mai Manóból, ahol nem tekintik kurátori feladatnak sem a néző igényeinek a figyelembevételét, sem a művek értelmezését, sem azokat a rendezői lehetőségeket, amelyek egy műhalmazt végül kiállítássá tesznek.

A Howard Greenberg-gyűjtemény, amely így járt Budapesten, nemrégiben kezdett utazni a világ múzeumaiban. Tulajdonosát sokkal inkább műkereskedőként ismerik, aki harminc éve foglalkozik fotográfia eladásával, de hozzá kötődik egy nonprofit intézmény, a woodstocki Center for Photography is, amely 1977 óta külső finanszírozás nélkül megáll a lábán. Greenberg gyűjtői pályafutása azzal a romantikus momentummal indult, amikor az 1980-as évek végén hiába próbált megszabadulni Karl Struss 1910-es New York-i utcaképétől, majd fél év után úgy döntött, megtartja magának, pontosabban megvásárolja a jelentékeny összegbe kerülő vintage felvételt. Greenberg azóta is érzelmi alapon dönt - ahogy saját magával kapcsolatban fogalmazott, nem nevezhető intellektuális gyűjtőnek, és azt sem mondhatni, hogy szisztematikusan vagy koncepcionálisan vásárolna. A felvétel minősége, a felület finomsága, a hagyományos befogadói viszony érzelmi komponensei döntik el, hogy bekerül-e fotográfia a gyűjteményébe vagy sem.

A kissé egyszerű lelki alapállás motivációinak némileg ellentmondani látszik, hogy a körülbelül 500 darabból álló kollekció meglehetősen koherens, és sokkal inkább azt a benyomást kelti, hogy a gyűjtő választásaiban korszakokra fókuszál. Van tehát Greenberg preferenciáinak valamiféle intuitív irányvonaluk, amely elsősorban a két világháború közötti fotózsurnalizmus legkiválóbb darabjait érinti. De igazából nem lehet Greenberget azzal vádolni, hogy pusztán csak a kipróbált, biztos minőségre utazna, mert bár A milicista halálától Gloria Swanson csipkés portréjáig számos kanonikus, illetve populáris mű látható a kiállításon, mégis jól látszik, hogy a felfedezői ösztönét sem nyomja el. A kiállítás talán legérdekesebb szekciója az ún. cseh iskola tagjainak modernista és avantgárd műveiből álló válogatása, amely egyértelműen arról árulkodik, hogy a húszas-harmincas években a régió alkotói egységes fotográfiai nyelvújításra törekedtek. Greenberg fiatal fotográfusként rátalált Josef Sudek műveire, majd a korszakban atipikus módon kutatni kezdte a cseh fotográfiát, és gyűjtötte a magyar közegben kevéssé ismert Frantisek Drtikol vagy az Aragon köréhez tartozó szürrealista Jindrich Styrsky képzőművész műveit.

Nem lehetne azt állítani tehát, hogy Greenberg kizárólag amerikai vagy Amerikába emigrált fotográfusok műveire fókuszálna, noha érzékelhetően mégis ők vannak többségben. A kiállítás kicsit meg is próbál a periodizáció figyelembevételével kialakítani olyan műcsoportokat, amelyek érzékeltetik az amerikai társadalmi változásokat kísérő fotográfiai eredményeket, de ez a törekvés nem tűnik nagyon karakteresnek. Így visszatérő módon vannak jelen a szociofotó különböző reprezentánsai, helyenként összecsúsznak korszakok, és nem érthető a termek egymáshoz való kapcsolódása - de ezeket tulajdonképpen megmagyarázzák a gyűjteményi adottságok. Hiszen bármennyire is lenyűgöző a huszadik századi fotótörténetet reprezentáló névsor, mégis megvannak a maga korlátai, amennyiben a fotó leíró jellegére koncentráló művekről van szó, és a kísérleti vagy konceptuális fotónak csupán egy-két példája bukkan föl a kiállításban. Ezeket az adottságokat figyelembe véve voltaképp egy meglehetősen homogén struktúrából kellett volna a kurátornak egy valamilyen módszer szerint interpretált kiállítást létrehoznia.

A kurátor vagy a kurátorok (a lausanne-i Musée de l'Élysée munkatársai, illetve a budapesti intézmény részéről Kincses Károly fotómuzeológus) azonban olyasféle pedagógiai tanpályának tekintették a gyűjteményt, amellyel kapcsolatban nem döntötték el, hogy mi az elmagyaráznivaló. Súlypontoknak a "híres" felvételeket tekintették, többek között például Robert Capa már említett milicistáját, Dorothea Lange portréját az emigráns anyáról, Walker Evans képeit, amelyekhez Pfisztner Gábor és a svájci múzeum kutatói írtak derékmagasságban olvasható és apró betűvel szedett, amúgy hosszú, informatív szövegeket. A nagyközönség előtt is jól ismert fotográfiáknak azonban nem elsősorban erre lett volna szükségük, hanem jól átgondolt rendezésre vagy egy kis egymás közötti distanciára, amely legalább érthetővé tette volna tulajdonosuk irántuk való elmélyülő szenvedélyét. "Népszerű, szerethető és híres" - árulja el Kincses Károly a lényeget, amely mindig szoros összefüggésben áll egy intézmény büdzséjével, ha biztosra akar menni. De ebből a luxusból azért több is kifért volna.

Mai Manó Ház, Bp. VI., Nagymező u. 20., nyitva 2014. január 5-ig

Figyelmébe ajánljuk

A kis pénzrablás

  • - ts -

Gyakorlatilag másodpercre ugyanakkor járunk Németország történelmében, mint a Good bye, Lenin! hősei. Az ország még két részben van, de a fal már ledőlt, a tegnap még oly zord határőrök már csak az üstöküket vakargatják, s nézik, hogyan suhannak el a Barkasok.

Papírpapság

Tradíció és haladás – a művészetektől a politikáig évszázadok óta ez a kettő harcol egymással, miközben a békésebb időszakokban jinként és jangként egészíthetik ki a másikat.

Becsap

  • Kiss Annamária

Irtó hangosan, ajtócsapkodással és kiabálással kezdődik a Budaörsi Latinovits Színházban tíz éve színpadra állított, most pedig a Vígszínházra hangszerelt Liliomfi-előadás. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, és Szigligeti Ede nyomán Vecsei H. Miklós írta a szövegkönyvet és a dalszövegeket.

Keserédes felelősség

A szülővé váló női művészek munkásságába rendszerint valamilyen módon beépül az anyaság témája. Ezt a műkritikusok és a kollégák rendszerint egyfajta kitérőnek tekintik, ami után a művész visszatérhet az „igazi” művészethez.

Egy tipikus NER-karrier

Magyar Péter fent említett sajtótájékoztatója után egy eddig viszonylag ismeretlen informatikai vállalkozó, Vertán György is a reflektorfénybe került, mivel Magyar azt állította, hogy volt felesége, Varga Judit, illetve volt barátnője, Vogel Evelin Vertántól kap „apanázst”, az egyik átutalással, a másik készpénzben. Mindez azért zajlik így, mert az üzletember Kubatov Gábor barátja.

A kezükben robbanhat föl

Egészen elképesztő, mi zajlik itt vasárnap délután óta, amikor Magyar Péter rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a Fidesz manipulált, részben mesterséges intelligencia segítségével előállított hangfelvételekkel lejáratókampányt indít ellene.

„Sorok kígyóznak”

A színházi rendezés mellett foglalkozik képzőművészettel, irodalommal, filmkészítéssel. A kijivi alkotó egészen 2013-ig sokszor dolgozott magyarországi színházakban rendezőként és – főképp Vidnyánszky Attila rendezéseiben – díszlettervezőként. Aztán visszatért hazájába, a háború kitörése is ott érte. Az ukrajnai színházi állapotokról kérdeztük.

Mindent a 25-re

Az Orbán-kormány továbbra is töretlen lelkesedéssel várja az új amerikai kormányzat hivatalba lépését. Pedig ez nemigen fogja segíteni a 2025-ös magyar költségvetés kulcsfontosságú sarokszámainak teljesülését.