A teoretikusok és kurátorok egyik legtöbb fejtörést okozó dilemmája az, hogyan lehet a lokális jellegzetességek figyelembevételével a globális művészet egészén belül biztosítani a régió művészetének autonóm interpretálását. Hogyan lehet megkonstruálni a régió művészetelméletét úgy, hogy benne is legyünk a kánonban, amelyet nem feltétlenül ránk szabtak, érvényesítsük is a helyi specifikumokat, ugyanakkor ne vegyük magunkra a margináliáknak szánt másodrendű szerepet.
A Trafó lefordíthatatlan című kiállításának horvát kurátora, Leila Topic kis léptékben ugyan, de meggyőző módon kísérletezik azzal, hogy a specifikumok és az univerzáliák egyesíthetők legyenek a régió művészetének esettanulmányként felfogható prezentációján belül. A kurátor tudatosnak és ambiciózusnak tűnik, paradigmaváltásról beszél, ami ha kicsit talán túlzottnak tűnik is, összhangban van a kelet-európai autonómiavágyakkal, és jól kezeli a művészeti pozíciók heterogenitását. A dokumentarista, archivista, kutatói művészszerepek által eredményezett, rejtetten vagy nyilvánvalóbban kritikus művek a politikai realizmustól a poétikus-szürreális esztétikumig terjednek. Így végül egy teoretikusan jól körülhatárolt, mégis gördülékenyen befogadható kiállítás jön létre, amely még a horvát tengerparton elkényelmesedett magyar turistának sem okoz gondot, és még az is előfordulhat, hogy kétszer meggondolja legközelebb, melyik ronda apartmant veszi ki.
A kurátor által modellként említett "apró gesztusok" esztétikája a fölvezetésben a kortárs művészet globális nyelvébe jól illeszkedő festmény- és rajzinstalláció vegyesével indul, amelyet a horvát dokumentumok korlátozott nyelvi megfejthetősége miatt nyitottan lehet értelmezni. Ezt követően gyorsan nagyobb léptékbe vált át Igor Grubic videoművével, amely a Milosevic-rezsim végét jelentő bányásztüntetések archív felvételein alapszik. Mivel a felvételek önmagukban kevéssé teremtenek történelmi távolságot, a politikai cselekvés igazán hatékony módját könnyedén átélhetővé teszik a jelenben. Ehhez nem szükséges különösképpen a feliratozás: a lángoló autók látványa, az óriási tömeg ünneplése és a hétköznapi hősök öröme egyértelművé teszi, milyen is az, amikor átszakad a gát. A tisztára mosott képű, üldögélő bányászok Wim Wenderstől inspirált módon fehér angyalszárnyat kaptak ipari környezetükben.
A ritmus ezután erőteljesebben fordul a köznapok békésebb esztétikája felé, a mélyben húzódó nyugtalansággal és patológiákkal. Jasenko Rasol lakótelepek végében húzódó téli hobbikertjeit ábrázoló fotósorozata a régió képzőművészeinek egyik kedvelt témáját dolgozza fel. Ennél individuálisabb (és kicsit horrorisztikus) Vlasta Zanic zselatinba áztatott önarckép-sorozata (képünkön). Renata Poljak narratív dokumentumfilmje a háború utáni Horvátország lázas építkezéseit a megállíthatatlan kulturális hanyatlás kétségbeejtő jelének tekinti. Családjának önleleplező mikrotörténeti példáján keresztül szépen elbeszéli, hogyan tesznek tönkre gazdag nagybácsik falvakat brutálisan aránytalan, turistákat kiszolgáló házak felépítésével a tengerparton, a leplezetlen gazdasági haszon érdekében. Jellemző képe a filmnek a szomszéd ház teraszára kilépő szerző, aki előtt a teljes horizonton kitakar minden látványt az elébe épített másik ház teteje. Közben a családtagok cinizmusától végső soron bátorított lelkes futballszurkoló unokaöcs a rivális csapatok szurkolóinak fölgyújtásában vesz részt.
Ebből a már szinte bántóan közérthető narratívából könnyedén kielemezhető, mennyire nem egyediek a horvát társadalom problémái, és nyilvánvalóan van egy kézenfekvő referenciális olvasatuk a hasonlóan nem finomkodó magyarországi csoportokra vonatkozóan. Damir Ocko műve a kiállítás végére - mint valami jó nagy súly - visszabillenti az egész konstrukciót az értelmezés kevéssé kézenfekvő területére. A fiú csodakürttel című (wagneri referenciájú) videó a hetvenes években megkezdett, majd befejezetlenül hagyott egyik legnagyobb horvátországi építkezés, a zágrábi egyetemi kór-ház szürreális területén zajlik. Különösebb cselekményre nem kell számítani, de a hatalmas, üres fém-üveg csarnokokban furcsa, abszurd lények interakciója zajlik. Fejükön - talán az épület struktúrájára visszautaló - épületmakett-szerű papírszerkezeteket viselnek, mint valami valóságon és civilizáción túli szellemlények, egy lokalizálhatatlan birodalom megfejthetetlen természetű lakói. Damir Ocko műveiért érdemes fölkeresni a még nagyon fiatal Trapéz galériát (április 30-ig - a szerk.), mert olyasféle tehetségnek tűnik, mint a román Mircea Cantor, és még szobát sem kell kivenni.
Trafó Galéria, Bp. IX., Liliom u. 41., nyitva május 5-ig
